Felfelé a csúcsról
Néha a szorgalom, a tehetség, az akarás sem elég. Egyes művészeknél, sportolóknál eljön a nap, amikor a karrierjük már nem ívelhet tovább a választott pályán. Az idő előrehaladtával megváltozott képességeik, lehetőségeik, koruk miatt váltani kénytelenek. De a karrier nem derékba törik, csak új irányt vesz. És újra elég a szorgalom, a tehetség, az akarás. Egy másik pályán.
MARTON ÉVA operaénekesnőt 1968-ban szerződtette a Magyar Állami Operaház, és negyvenhárom évvel később, ugyanott búcsúzott az operaszínpadtól:
„Pályám első felében kizárólag operaénekes voltam, csak magamat képviseltem. Az énekléssel és a családommal foglalkoztam, a férjem mint menedzserem mindent elintézett körülöttem. Mára tökéletesen megváltozott a helyzet: színesebb lett a munkám, érdekesebb az életem. Igaz, az örökös utazgatás megszűnt, viszont nagyon sokféle feladatom lett: többek között a Zeneakadémián mint professzor emerita foglalkozom a növendékekkel. Ugyanitt a megújult épület első zenei produkciójának, Mozart Varázsfuvolájának a művészeti vezetője lettem. A Magyar Állami Operaház főigazgatójának a tanácsadója, az MMA színházi tagozatának vezetője, valamint a Corvin-lánc Testület alelnöke vagyok. 2014 szeptemberében meghirdettük az „I. Marton Éva nemzetközi énekverseny”-t, amelynek pedig a zsűrielnöki tisztségét látom el. Nem érzem, hogy kevesebbet csinálnék, mint régen. Énekesi pályám csúcsát több minden jelezte: egyfelől a bécsi operaház kamaraénekesnője és örökös tagja lettem, másfelől Amerikában háromszor egymás után választottak meg a Metropolitanban való fellépéseim alapján az év művészének. Itthon többek között Kossuth-, Bartók-, Pásztory-, Hazám-, Prima Primissima- és a Corvin-lánc díjat kaptam. A világ valamennyi számottevő operaházában, koncerttermében és fesztiválján felléptem: ha szabad, minden szerénység nélkül azt mondanom, évtizedeken át az élvonalhoz tartoztam. Aztán 2003-ban Bata András, a Zeneakadémia vezetője felkért, hogy legyek a tanáruk, 2005-ben beadtam a derekam, és tisztában voltam azzal, hogy pályafutásom második szakaszába léptem, tudtam: mostantól megváltozik az életem. Addigra minden szerepálmomat elénekeltem. A Toscával nyílt meg előttem az összes kapu, karrierem első éveiben sokat énekeltem Mozart-operákat, aztán jöttek a legnagyobb Verdi-szerepek, imádtam őket. Majd következtek a nehezebb darabok: Wagner, Strauss. Puccininál mindig úgy éreztem, a szerepeket nekem írta. El is látogattam Torre del Lagóban a zeneszerző sírjához, és egy virágcsokorral megköszöntem neki, hogy olyan sok szép darabot írt nekem. Egész életemben mindenben támogatott a családom, a két – most már felnőtt –gyerekem, unokáim. A férjem sebész orvosként végig dolgozott, miközben az én utamat egyengette. Nagyon fiatalon ismerkedtünk meg, válásra soha nem gondoltunk, a párom szerint „gyilkolásra néha igen”. A Jóisten mindig a két kezében tartott, kérem, most se engedjen el.”
SOLYMOSI TAMÁS balettművész is azt nyilatkozta egyszer, hogy a Jóisten a tenyerén hordozza. A korábban a világ összes jelentős operaházának színpadát megjárt, nemzetközi hírnévre szert tevő táncos jelenleg a Magyar Állami Operaház balettigazgatója. Ha úgy tetszik, a szakmájában maradt, ám lemondva a művész jutalmáról, a nézők tapsoló ovációjáról.
„Sosem volt időm azzal törődni, hogy van-e még feljebb. A pályát éppen így hagytam abba: nem foglalkoztatott, hogy épp a csúcson vagyok, hiszen előző nap még a világ legnehezebb szerepét táncoltam Bécsben, a Mayerlingben. Ugyanakkor nem érzem, hogy most lejjebb lennék. Egyszerűen csak más a feladatom. Az igazgatás pedig nem engedi, hogy emellett táncművészként is aktív legyek; mindkettő teljes embert kíván. Picit igazgatni vagy picit táncolni nem lehet. Aznap, amikor aláírtam a szerződésemet a Magyar Állami Operaházban, tudtam, hogy a színpadon már nem vállalok szerepet. Ennek megélése nem jelentett nehézséget, hiszen a tánc életem során annyi boldogságot és sikert adott, hogy nem hiányként, hanem szép emlékként hordozom magamban tovább.
Mindig is a legtermészetesebb életpályát álmodtam meg magamnak, amit egy táncos elképzelhet: a világ lehető legtöbb pontján megmutatni, amit tudok. Ez nemcsak azt jelenti, hogy minél több helyen hajolhassak meg a vastaps ütemére, hanem azt is, hogy különféle nemzetközi mércéknek is megfeleljek. Éppen ezért voltam szabadúszó az utolsó tíz évemben. És amit elképzeltem, megvalósítottam: egyik felkérés követte a másikat.
Sosem a jelen foglalkoztat. Mindig előre nézek – ettől függetlenül, persze, értékelem a mindennapokat. Hosszú távon és komolyan gondolkodom a jövőről, ám a tervek szintjén nem szeretek nagy ívű mondatokat puffogtatni. Tele vagyok ötlettel, de csak megvalósult álmokról szeretek beszélni. A terveim végrehajtásában mindig támaszkodhattam a szüleimre, számíthattam a szeretteimre és a barátaimra, akikből hál’istennek sok van, a szakmából, és körön kívül is.
TAKÁCS ILDIKÓ vízilabdázó1991 és 1994 között Európa-bajnok, bronzérmes és világbajnok lett. Bár az arany csillogására nagyon büszke, azt sajnálja, hogy – mivel a női vízilabda csak 2000-től ötkarikás sportág – nem indulhatott karrierje során egy olimpián sem. Máig hiányzik neki a rendszeres edzés, de a lányai követik a nyomdokait.
A sportot nem az eredményekért kezdtem el. Tizennégy éves koromig úsztam, aztán kipróbáltam a kajakozást is, de ez utóbbi nem kötött le annyira. Ekkor indult be a női vízilabda, egy barátnőm hívására mentem le edzésre. Tetszett, a megszokott közegem volt: víz, úszás, és előkerült még egy labda is. Csapatban kellett játszani, nagyon jól éreztem magam. Később, persze, már az volt a cél, hogy bekerüljünk a válogatottba, ami sikerült is. Nekem nagyon sokat adott a sport. Fegyelmet, kitartást, rendszerességet, mentális erőt tanított, a nehézségek leküzdésére trenírozott. Rászoktam a sportos életformára. 1994-ben, a világbajnoki aranyéremmel jutottam el a pályám csúcsára, ami korántsem jelentette a végét.
Miután megszületett az első lányom, visszamentem a BVSC-be, egy bajnokságot még végigjátszottam. Aztán a férjem (Kuna Péter kétszeres Európa-bajnoki ezüstérmes, világbajnoki bronzérmes víizilabdázó – a szerk.) meghívást kapott Olaszországba. Ott megint terhes lettem, és a kisebbik lányom még alig volt féléves, a nagyobbik éppen kettő, mikor a férjem újabb külföldi ajánlatot kapott. Ezúttal Svájcba mentünk, és legnagyobb meglepetésemre nemcsak Pétert várták egy csapatba, de a helyi női vízilabdások engem is leigazoltak. Mindig megoldottuk: ki vigyázzon a gyerekekre, hogyan vezessem a háztartást. Három bajnokságot játszottam velük végig, háromszor ezüstérmesek lettünk.
2000-ben jöttünk haza, de ekkor már sehol sem várt csapat. Fogalmam sem volt, merre menjek tovább, eléggé bizonytalan voltam. Egy utazási iroda tulajdonosa, a barátunk ajánlott munkát, amit nagyon megszerettem. Városnézés-értékesítésen kezdtem el dolgozni, az volt a feladatom, hogy különböző szállodák, utazási irodák vendégei közül minél többen válasszák a mi városnéző útjainkat.
A sport után nehéznek tűnt életformát váltani. Amellett, hogy napi két edzésem volt, mégis szabadabbnak éreztem magam. Itt kötött a munkaidőm, igaz, nem kell egész nap egy irodában ülnöm. Sokat járok a partnerekhez, emberekkel foglalkozom, rengeteg ismerősöm lett az évek során.
A sport légköre, a csapat, az utazás, a sikerélmény máig nagyon hiányzik, de a lányaim vízilabdáznak, őket segítem. A kisebbik gyerekemet, Szonját már behívták a felnőtt csapatba is, a nagyobbik lányom, Klaudia idén érettségizik, ő most többet tanul, de a sportot sem hagyta abba. Látták tőlünk a küzdelmet, a siker utáni vágyat és ezen az úton mennek tovább ők is.
Még nincs hozzászólás