Facér pasi: bűnös vagy áldozat?
A Szex és New York-sorozat vetítésével egybeeső szinglidivat szép lassan lecsengett, már a politikusoknak sem jut eszébe egyedülálló fiatalok hordáival riogatni senkit. A szingliség immár nem divat, hanem vagy szituációból fakadó adottság vagy túllépni való élethelyzet.
De mi a helyzet a férfiakkal? Régen, amikor vénlánynak lenni igenis ciki volt – jóval azután is, hogy a nők karriert tudtak építeni, tehát egyedülállóként nem szorultak más támogatására –, a férfiaknak akkor is sokkal tovább elnézték, ha évekig virágról virágra röpködtek. Az egyedülálló középkorú férfira sokkal inkább jó partiként tekint a világ, mintsem gyanús egyénként, aki magyarázattal tartozik, hogy miért nincs még családja. Ugyanezért a közvélekedés úgy tekint a szingli pasikra, mint a szabadság letéteményeseire, akiknek eszük ágában sincs feladni ezt az életformát, aminek kívülről csak az előnyei látszanak.
És itt a csapda. Társadalmi berögződések és elvárások ide vagy oda, nem találkoztam még egy olyan férfival sem, aki azt állította volna magáról: „direkt kerülöm az elköteleződést, én szeretek egyedül lenni”. A barátaimmal beszélgetve csak erősödött bennem a meggyőződés: férfiak és nők között ebben a kérdésben sincs különbség.
László negyvenöt éves, vidéki kisvárosban él, ahol közismert személyiségnek számít. Imádja a munkáját, ami nagyfokú szabadságot ad neki, rengeteget utazik, és nincsen családja, nem is volt még: „Nem zárom ki, hogy egyszer lesz családom, de érzem, hogy erre egyre kevesebb az esélyem. Egyre kevesebb a realitása annak, hogy találok egy olyan társat, akivel kölcsönösen elfogadjuk egymás dolgait, szaporodó bogarait. Én a sport bűvöletében élek, a hétvégéim a meccsekről és az utazásról szólnak, és ezt elég kevés nő fogadná el.
Másrészt azok a házasságok, amiket magam körül látok, nem tetszenek: nem látok olyan modellt magam előtt, amiben szívesen élnék. Ugyanakkor van egy másik aspektus is: lehet, hogy valójában nagyobbak az elvárásaim a nőkkel szemben, mint kellene, és olyan személyiségjegyeket várok el tőlük, amik nem teljesíthetők. A legtöbbször azokkal a nőkkel tudtam volna elképzelni az életem, akiknek én nem kellettem, és ez fordítva is igaz.
Mindig voltak nők körülöttem, voltak több éves kapcsolataim, idősebbekkel és fiatalabbakkal is, de az együttélésig sosem jutottunk el – valószínűleg tudat alatt tartok is tőle. De ettől függetlenül, soha nem úgy állok neki egy kapcsolatnak, hogy ez most egy-két hónapig fog tartani, hanem nekem is illúzióim vannak, és mindig az életem párját keresem. Világéletemben volt B tervem, a munkám területén is. Úgy élem az életem, hogy én hozhassam meg a döntéseket, és ez nagyfokú szabadságot ad, de van egy hátulütője: tüneményes társ szükséges ahhoz, hogy ezt ne kelljen feladnom.
Mivel kimaradt az életemből az együttélés, ezért furcsa, amikor valaki gondoskodni akar rólam. Ha kérdezik, hogy milyen egyedül élni, azt mondom, hogy jó, mert nem tudom, milyen, amikor várnak otthon: azt még nem próbáltam. Több olyan szerelmem volt, akivel el tudtam volna képzelni az életem, mégis mindig elcsúszott valamin a kapcsolat: volt, hogy engem hagytak ott, volt, hogy én léptem ki, és olyan is, hogy hagytam őt elmenni.
Harmincévesen azt mondtam magamnak, hogy ha harmincöt éves koromig nem alapítok családot, akkor már nem is fogok. Ezt aztán mindig kitolom öt évvel: most ötvennél tartok, de érzem, hogy egyre kevesebb az esély megtalálnom azt a nőt, aki tud is szülni, akar is, és még egymásba is szeretünk. Egy gyerekkori barátom mondta, hogy nagyon jó, ahogy élsz, de egyedül fognak eltemetni, mint egy kutyát – khm, érdekes gondolat.”
Egy másik barátom, István a példája az ereje teljében lévő egyedülálló pasik másik csoportjának: nagyon korán családot alapított, de a házassága tönkrement. Tizennyolc éve vált el, azóta szeretne újra családot. Jóképű, sármos, biztos egzisztenciával és nagy baráti körrel – de szerencsétlen a szerelemben.
„Nyilván a válás óta volt egy-két komoly kapcsolatom is, de azt veszem észre, hogy ahogy telik-múlik az idő, egyre rövidebbek. A nagyon fiatal lányok eleve kiesnek: szerintem húsz-huszonöt év korkülönbség riasztó. Hülyén veszi ki magát, ha valahol a lányod korú csajjal jelensz meg. Bármilyen jól is mutat melletted, és bármilyen szívesen bújsz vele ágyba, nem ez a hosszú távú cél.
Én is érzem a biológiai órám ketyegését – szép lassan meghízunk, vénemberek leszünk, pedig a kedv megmarad. Ma is szívesen járok heti háromszor-négyszer bulizni, mégsem tudok egy értelmes csajt megcsípni, pedig hidd el, azon vagyok. Én küzdök az ellen, hogy minél tovább egyedülálló valaki, annál nehezebben létesít újra komoly kapcsolatot, annál nehezebben köti meg a szükséges kompromisszumokat. Igenis félek attól, hogy kifutok az időből, és maradnak ezek a súlytalan, egyéjszakás kapcsolatok, és egyszer csak már nem lesz mód arra, hogy normális, komoly, szerelmi kapcsolatba bonyolódjak valakivel.
A házasságom után volt egy hosszú kapcsolatom, mikor nagyon szerelmes voltam. Évekig tartott, de mindig elbeszéltünk egymás mellett, és végül vége lett – lehet, hogy valahol azt a kapcsolatot keresem még mindig. Nyilván nem őt, csak azt az érzést. Annyira nem vagyok kényelmes és önző, hogy egyedül éljem le az életem, szeretnék valakihez alkalmazkodni. Szeretnék családot alapítani, de már határesetnek érzem, hogy sikerülhet-e. A mai kor szinglijeiről elmondható, hogy mindenki a két-három klasszissal finomabb, szebb fiókból húzna ki valakit – én is, persze. Ez okozhatja, hogy elúsznak a kapcsolatok, mielőtt létrejöhetnének.”
Még nincs hozzászólás