Evolúciós összeférhetetlenség
Valószínűleg nincs olyan ember, aki ne félt volna legalább néhányszor gyerekkorában éjjel, egyedül a sötét szobában.
Érdekes, hogy a szülők döntő többsége mégis hajlandó a gyerekét saját tapasztalatai és emlékei ellenére hasonló félelemnek kitenni, mikor az ezerféle kifogással odázza el a lefekvést, és nyilvánvaló, hogy ugyanúgy fél egyedül maradni a sötét szobában, mint egykor a szülei.
Néhány évvel ezelőtt érdekes könyv jelent meg Peter Gray pszichológusprofesszor tollából: a Free to Learn összefoglalása azoknak a kutatásoknak, amelyeket a szerző az iskolai kötöttségeket elviselni nem tudó kisfia megértése érdekében végzett. A könyv nagy sikere óta Gray blogot vezet az amerikai folyóirat, a Psychology Today weboldalán, Freedom to Learn címmel. Itt írt a gyerekek éjszakai félelmeiről, amely, állítja, kőkori, halászó-vadászó-gyűjtögető életmódunkban kialakult génjeinkkel korrelál. Gray szerint a teljesen biztonságos, semmi veszélyt nem rejtő gyermekszobában érzett félelem az evolúciós összeférhetetlenség elvének egy példája.
„Ellentmondás van őseink környezete, amelyben genetikai állományunk létrejött, és a között a környezet között, amelyben ma élünk. Őseink környezetében egy éjjel magára hagyott gyermeket súlyos veszély fenyegetett. Az a veszély, hogy megeszik. Ma egy éjszaka magára hagyott gyermeket nem fenyeget ilyen veszély. Őseink környezetében egyetlen épelméjű szülő, nagyszülő, nagybácsi, nagynéni vagy bármely más hordatag nem hagyott volna egy gyermeket egyedül aludni. Ha egy gyerek véletlenül túl messze keveredett egy felnőttől az éjszaka sötétjében, sírására azonnal felfigyeltek. Ma, valóságos veszélyek hiányában, a gyermek félelme irracionálisnak tűnik, így az ember hajlamos feltételezni, hogy tényleg irracionális, és a gyermeknek meg kell tanulnia uralkodnia a félelmén. Vagy, ha a felnőtt a »szakértőket« olvassa, abból megtudhatja, hogy a gyermek éppen az akaraterejét teszi próbára, és el van rontva. Így az emberek legyőzik a gyermeküket, ahelyett, hogy hallgatnának rá vagy saját zsigeri ösztöneikre, amelyek azt diktálnák nekik, hogy a síró babát fel kell venni, meg kell ölelni, dédelgetni kell, nem pedig magára hagyni, hogy egyedül küzdjön.”
Gray kutatásaiban kimutatta, hogy a lefekvés elleni tiltakozás egyedülállóan a nyugati világot, és az azt utánzó kultúrákat jellemzi. „Más kultúrákban a csecsemők és a kisgyermekek a gondozóikkal egy szobában, gyakran egy ágyban is alszanak, és a lefekvés körüli hercehurca nem ismert. Úgy tűnik, a csecsemők és a kisgyerekek nem önmagában a lefekvés ellen tiltakoznak, hanem az ellen, hogy egyedül, és a sötétben kell feküdniük. Amikor a nyugati világon kívül élő emberek hallanak arról a nyugati szokásról, hogy a kisgyerekeket egyedül, külön szobában fektetik le, ahol gyakran még idősebb testvéreik sem alszanak velük, elszörnyednek. »Szegény kicsikék! – mondják. – Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek a szüleik?«”
Mit kezdhetünk az evolúciós összeférhetetlenséggel? Megküzdünk a gyerekkel, hogy a félelem mellett még a szülei neheztelését is el kelljen viselnie, vagy kitaláljuk, hogyan tud a gyermek a közelünkben aludni a legkevésbé zavaró módon. (Váradi Judit fordításának felhasználásával.)
Még nincs hozzászólás