Enni, tapsolni, fütyülni tilos
Nem szerencsés kék jelmezt ölteni, csak ha van rajta valami ezüst; három gyertya nem éghet a színpadon, mert azonnal lecsap a balszerencse; sminkelés közben nem érdemes eltörni a tükröt, mert akkor hét évig nincs főszerep. Íme, néhány klasszikus színházi babona. Megkérdeztünk néhány művészt, vajon ma is vannak-e hasonlók.
A kiváló pop- és jazzénekesnő Bódy Magdi, Vukán György egykori tanítványa, a saját szertartásaihoz ragaszkodik. Babonásan hisz abban, hogy fellépései előtt tökéletesen megtanulja a műsorán szereplő dalokat, a koncert helyszínére érkezve pedig első útja mindjárt a színpadra vezet.
Megnézi a műszaki felszerelést, és soha nem mulasztaná el, hogy érkezését követően felkeresse a hangmérnököt. „Ez egy praktikus babona, mivel a hangmérnökkel érdemes jóban lennie az énekesnek” – mondta mosolyogva.
Cserna Antal színésznek saját rituáléi vannak. Sokat foglalkozott a reikivel, ami egy belső energiákra épülő, távol-keleti eredetű spirituális meditációs módszer. Az előadás előtt mindig „bereikizi” a színpadot és a nézőteret. Van egy saját titkos mondókája is, amit ilyenkor szertartásosan elmormol: ezt valójában koncentrációs gyakorlatnak is nevezhetnénk.
„A színház egy erőtér, rá kell hangolódni a rezgéseire” – véli a kiváló művész. Saját színházi berögzülései közé tartozik az is, hogy sosem nyúlna a színpadon olyan darab kellékeihez, amiben nem játszik, illetve amik a kollégái szerepéhez tartoznak.
Nem fogdossa őket, nem is ér hozzájuk. Ha aznap este olyan előadás van, amiben ő nem lép színpadra, és már áll a díszlet a pódiumon, akkor inkább körbe megy, de nem sétál át rajta. Babona-e? Inkább tisztelet a kollégák és a színművészet temploma, a teátrum iránt.
Régi színházi hagyomány – ha úgy tetszik, babona – az is, hogy nem szabad a színpadon káromkodni, mert az balszerencsét hoz az előadásra. A színész nem tapsol, és főleg nem fütyül, mert azzal szintén kockára teszi a társulat és az éppen játszott darab sikerét.
Előadás előtt, mikor már áll a díszlet, de még nincs bent a közönség, szentségtörésszámba megy a hangos beszéd a színfalak mögött. Van, aki ezt a hagyományt babonásan tiszteli, más művészek inkább a koncentráció, a ráhangolódás okán ragaszkodnak ehhez az évszázados íratlan szabályhoz.
Érdekes kérdéseket vet fel az a szintén máig élő hiedelem, miszerint ha a próba közben elégedettek a színészek, akkor a premieren megbukik a darab. Ehhez hasonló az a hagyományos megállapítás, miszerint jó főpróbát rossz premier követ, illetve fordítva.
Cserna Antal kezdő színész korában maga is „ráparázott” a bemutató előadásokra, egyszer annyira izgult, hogy még a hangja is elment. Ezen az állapoton azóta sikerült túllendülnie, azzal az egyszerű trükkel, hogy a premiert egy második főpróbaként kezeli, így nem bénítja le a felelősség.
Pokorny Lia szintén betartja a színművészet íratlan hagyományait, természetesen azokat is, amelyek mai fejjel nem tűnnek feltétlenül indokolhatónak. Tehát a munkahelyén sosem fütyülne, nehogy elriassza a szerencsét, eszébe sem jut enni a színpadon, tapsolni a próbán, de emellé saját rendszert is felépített. Ennek fontos része az idősebb kollégák feltétlen tisztelete.
Nem igazán azért, mert váratlan balszerencse érné, ha nem engedné maga elé az ajtónál a korosabb kolléganőit, vagy nem hallgatná meg minden alkalommal a régi művészek szakmai véleményét, hanem mert számára mindez hozzátartozik a színpad, a művészet iránti feltétlen és sok szempontból valóban irracionálisnak tekinthető tisztelethez:
„Minden színház tele van szellemekkel, sokszor elgondolkodom, vajon kik között csattant el egy rejtett csók nyolcvan évvel ezelőtt egy kis rejtett öltözői zugban, ki rohant sírva egy folyosón, mert nem ő kapta meg a vágyott szerepet, ki mindenki hajolt meg már zúgó tapsviharban azon a színpadon, ahol én is játszhatok. Minden színház őrzi azoknak az energiáit, akik valaha ott játszottak, sírtak, nevettek.”
Reviczky Gábor is említett néhány klasszikus, minden színész számára ösztönössé vált gesztust, aminek nincs reálisan indokolható oka. Ilyen például a szövegkönyv, amit ha leejtenek a földre próba közben, nem szabad fölkapni, mert akkor biztosan valami óriási baki történne a bemutatón.
Ha lepottyant, rá kell taposni, így elkerülhető a balvégzet. A premier előtt a színészek ma is átölelik a partnerük vállát, és jelképesen megköpködik egymást, mert ez szerencsét hoz, továbbá sosem szabad sikert kívánni a másiknak, ehelyett egy kalappal kívánnak, amely kalap tartalmát mindközönségesen az illemhellyel szoktuk összekapcsolni.
A színművész maga nem babonás, holott fanatikus horgász lévén kétszeresen is lenne rá oka. Arról viszont ő is beszélt, hogy a régi „babonák” már színházi hagyománnyá nemesedtek, amelyekhez tiszteletből is érdemes ragaszkodni. Ahogyan bizonyos tárgyakhoz is.
A dzsungel könyvében több mint 1140 előadáson öltötte magára Balu jelmezét. Maugli bundás tanítója egy barna svájcisapkát visel a színpadon, ami immár huszonhárom éve díszeleg a fején. Babona, hogy nem válik meg tőle, vagy egyszerűen akkor vesz a színház új jelmezt, ha a régi elkopott? Ezt maga sem tudja megmagyarázni, de bízik benne, hogy még sokáig játszanak együtt.
Még nincs hozzászólás