'Én vagyok a mesélő lány'
Rúzsa Magdi egy apró vajdasági faluban, Kishegyesen nőtt fel. A Megasztár 2006-os győzelme után az élete gyökeresen megváltozott. Sikerét kitartó munkával megszilárdította, az előadó-művészet mellett dalszerzővé is vált. Két lemeze jelent meg eddig, most készül a harmadikra. Önálló színházi estjén, amely a Magdaléna Rúzsa címet kapta, dalokkal és történetekkel mesél eddigi életéről.
RIDIKÜL MAGAZIN Nagyon képszerűek a dalszövegeid. Ez honnan fakad?
RÚZSA MAGDI Talán abból, hogy nagyon szeretem a képzőművészetet, követem is, amennyire tudom. Amikor jó műalkotást látok, képes vagyok átdimenzionálni magam arra a pillanatra, ami megjelenik a képen, és ettől beindul a fantáziám is. Sajnos festőként teljesen tehetségtelen vagyok. Tudom, mert pár éve kipróbáltam magam. Akkoriban úgy éreztem, ez is az utam lehetne, de két hónap után rájöttem, hogy mégsem leszek festő.
Ám maga a próbálkozás nagyon sokat adott nekem. Soha nem tanultam festeni, de mindig képekben gondolkodom, és megpróbáltam összekötni ezt az alkotással. Érdekelt, mi van akkor, ha nem csak szavakkal próbálom megjeleníteni a bennem élő képeket. Onnan indult minden, hogy elkezdett üldözni egy kép. Bebeszéltem magamnak, hogy ha nem festem ki magamból, akkor az a rémületes látomás, amit megtestesített, be is fog következni. Egy gyerekkoromból ismert ház oldalában láttam egy feketébe burkolózott öregasszonyt, ósdi, rozoga széken ücsörögve. Ez a magány jelképe volt számomra, és a szorongást összekötöttem a gyermekkori félelmeimmel. Hosszú hónapokon át üldözött ez a kép.
Bementem hát egy művészkellékboltba, és kértem az eladót, segítsen. Kérdezte, mit szeretnék, de nekem fogalmam sem volt róla. Kezdésnek az akvarellt javasolta. Először vászonszerű papírra festegettem, aztán vettem vásznat, és olajfestéket is, amitől napokon keresztül bűzlött a lakás. Összevissza pancsoltam az anyaggal, végül a nagy felfordulás közepén rájöttem, hogy talán mégsem ez az én műfajom. De időnként festegetek, mert megnyugtat. Amikor annak idején az öregasszonyt kifestettem magamból, sikerült elűznöm a nyomasztó érzéseket is. Nem lett remekmű, de a lényeg, hogy megszabadultam tőle.
RM Ez a fajta képben gondolkodás dalszerzőként hogyan működtethető?
RM Ha nem én írom a dalt, hanem kapok egy dallamot, ami általában halandzsa angollal érkezik, akkor csukott szemmel hallgatom meg, és elindul bennem a mozi. Automatikusan pereg bennem a hangulat varázsolta film, mindent látok magam előtt. Ezeket az érzéseket próbálom később megfogalmazni. Már a legelső szövegeim is képszerűek voltak, mindig egy adott szituációt írok meg egy-egy dalban. Már-már sajátos munkamódszerré vált ez számomra, egy sajátos bélyeggé. Mint egy anyajegy, ami az enyém.
RM Ilyen zsigerien hagyatkozol az álomképekre is?
RM Régen sokat jelentettek az álmaim, mostanában viszont nem tulajdonítok nekik akkora jelentőséget. De rettentő bosszantó az, ha álmomban énekelek egy dalt, és tudom, hogy nagyon jó, de ébredéskor már nem vagyok képes felidézni, végleg eltűnik. Ilyen többször volt már, és nagyon sajnáltam, mert tudom, hogy ezek nem véletlenek. Ezek a hangok jönnek valahonnan. Hiszek abban, hogy mi, emberek, „kapukként” működhetünk, és azoknak, akik művészettel foglalkoznak, valahol ez a kapunyitás a feladatuk. Az, hogy információhordozók és közvetítők legyenek, hogy átadják magukat a sugallatoknak. Sőt, azt hiszem, akiben megvan ez a képesség, nem is igen tud ellene tenni. Nincs más út, még azoknak sem, akiket a sors különféle csavarokkal nehéz helyzetekbe kényszerít. A közvetítő szerep megmarad. Vannak azok az álmok, amikről – néha áldásnak, néha átoknak vélem őket – tudom, hogy meg fognak történni, tudom, hogy előrejelzést kapok az öntudatlanságban.
Érdekesen működik az agy. Ilyenkor megpróbálod bebeszélni magadnak, hogy ugyan már, ez csak egy rémálom volt, de a szíved mélyén tudod, nem ilyen egyszerű a történet. Azt is megfigyeltem, ha valamire nagyon kíváncsi vagyok, és úgy fekszem le, hogy tudni akarom a választ, az előbb vagy utóbb megérkezik. Igyekszem elhessegetni tehát az álmokat, de nem mindig sikerül. Jobban szeretem a munkáimban a jelent felhasználni. A pillanatot, ami hat rám. Attól félek, ha túlzottan a szürreálisra, a megfoghatatlanra fókuszálok, az eltérít attól, ami valódi, kézzelfogható. Mostanában egyre több dalszöveget írok, sőt, nem csupán dalszövegeket: titkosan elég komoly gyűjteményem van foszlányokból, karcolatokból, rövidebb-hosszabb versekből.
Ezekből soha nem fog dalszöveg születni, sok olyan kifejezés van, ami egy dalban nem állná meg a helyét, de érdekes megtapasztalni, hogy a személyiségem egy része elkezdett versben gondolkodni. Nem tudatosan indult ez, nem úgy ültem le, hogy verseket fogok írni. Csak rögzíteni akartam a soha fel nem használt gondolataimat. Néha rám tör, hogy lejegyezzem ezeket, és ha van egy nyugalmas délutánom, alakítgatom őket. Ki tudja, lehet, hogy egy nap kezdek velük valamit, most egyelőre csak jó érzés visszaolvasni magam, segít felidézni a korábbi hangulataimat. Örülök, mikor egy szöveget nézve beugrik, mit is csináltam két évvel ezelőtt. Amúgy is szeretek ugrálni az időben. Talán ezért van az is, hogy sokszor nyúlok vissza a múltba vagy tekintek előre a jövőbe.
RM Ezt hogy képzeljük el?
RM Világéletemben előre gondolkodó ember voltam, nem szeretem a meglepetéseket. Fontos, hogy legyen tervem. Az, persze, kiszámíthatatlan, hogy mi is lesz valójában, ám én hiszek benne, hogy már fél siker, ha meg tudjuk álmodni, mire vágyunk. Ilyen formában szakmailag öt-tíz évvel előre gondolkodom.
A magánéletemben nem vagyok ilyen tervezgetős, annyit szoktam kérni a sorstól, hogy mindig legyen munkám, és normálisan tudjak élni. Emlékszem, amikor a Magdalénára készültünk, és még nem voltak támogatóink. Előtte folyamatosan vizualizáltam magamnak, hogy egy nagy színpadon állok. Láttam magam előtt, ahogy átveszek egy csokrot, és tudom, hogy ez a Magdaléna műsor vége. A Pesti Színházban, a premieren megvolt ez az élmény, csak kicsiben, és én valahol éreztem, hogy nem, ez még nem az volt. És a Müpában egyszerre csak helyére került a kép. Bár ott meg virágot nem kaptam…
RM A pályád elején nem tudtál semmit kiszámítani, a győzelem sem volt tervezhető.
RM Valóban nem, de az igen, hogy menni akarok. Ki akartam törni, el akartam indulni. Ha a versennyel nem sikerült volna dobbantanom, akkor elindultam volna máshová, bárhová külföldre, akár nővérként. Megkerestem volna mindenképpen az utamat, ami talán nem lett volna ilyen egyértelmű és egyenes, és az is lehet, hogy máshol, máshogy élnék most át sikereket.
Tudtam, hogy valami történni fog velem, persze, azt nem, hogy ennyire tornádószerűen. Abból az egy évből sok mindenre nem is emlékszem, átzúdultam szinte az eseményeken. Kevés konkrét momentum maradt, dimenziókat ugrottam át. Kavargott bennem a sok információ, voltak emberek, akiket csak úgy tudtam megjegyezni, ha valami furát, jellegzeteset találtam rajtuk, amihez kötni tudtam őket. Aztán elkezdett az egész leülepedni. Sokat tapasztaltam, kezdtem megtanulni, mit akarok. Aki azt mondja, hogy egy ilyen őrület után rögtön mindent reálisan lát, nem mond igazat.
RM Neked mennyi idő kellett?
RM Két-három év. Egy nagyvárosi embernek, vagy akinek nem teljesen idegen a közeg, mehet gyorsabban is. Mindig nagyon vágytam a városi létre, szerettem Szabadkát, de innen nézve az is egy kisváros. Nagy volt a váltás, és bármennyire élveztem, az agyam olykor furcsán reagált.
RM Kishegyesen, a győzelmed idején hatalmas plakát fogadott, „Köszönjük Magdi!” felirattal. Azóta mi történt? Látják még benned a régi lányt is?
RM Sokszor járok haza, az apukám még mindig ott él. Most is otthonról jövök, osztálytalálkozónk volt, és jó érzés volt tíz év után összefutni. Huszonnyolc lány. Korábban sokszor megkérdezték – már untam is –, hogy sikerült-e feldolgoznom a sikert. Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy igen, nekem sikerült, neked nem. A szűk környezetemnek, persze, fura volt megélnie, hogy nem lehet velem elmenni úgy, hogy fel ne ismernének, de aztán ez is megváltozott. Ha otthon vagyok, ugyanúgy rám köszönnek.
Az apám például villámgyorsan tud visszarántani a földre, és ezt én imádom. Egy másodperc alatt kizavar söprögetni vagy a csirkékkel foglalkozni, ugyanúgy kezel, mint régen. Otthon nem a művésznő vagyok, és talán ez tudott engem is megtartani. Nem érzem, hogy elszálltam volna. Sok olyan embert válogattam magam köré már az indulásomkor, akikből a jó rezgéseket éreztem, és azt, hogy biztos lábbal állnak a földön. Nekem kell a kritika, kell a külső szem. Vannak konkrét elképzeléseim, de bizonyos határok között meggyőzhető vagyok.
RM Minden előadó életében van valami, amiben ő a legjobb. Neked mi az erősséged?
RM Én vagyok a mesélő lány. Szeretek beszélgetni a közönséggel, szeretek velük történeteket megosztani. Ha kívülről nézem magam, azt mondhatom, maníroktól mentesen létezem a színpadon. Amennyire egyszerű tudok lenni, épp annyira kifordult is, és ezt valahogy kezdi felfogni a közönség.
RM A közönség, ahol az egészen kicsiktől a nyugdíjasokig minden korosztályt megtalálhatunk.
RM Sokszor szoktam mondani, hogy családi program tudok lenni. Ez a legjobb dolog. Ezek szerint tudok adni valamit minden korosztálynak. De ez abból fakadhat, hogy tényleg bárkivel meg tudom értetni magam. Mi falun nagyon sokat beszélgetünk – ez hiányzott nagyon a városban. Így hát kialakítottam magamnak a saját falumat. A Magdalénában sincs konkrétan megírt szövegem, szabadon beszélek. Persze, kijelölt helyek, pontok, témák vannak, de magát a mesét úgy tekergetem a saját szavaimmal, ahogy jólesik. Nem vagyok színész, így megvan a szabadságom, hogy bedobjak új dolgokat. Folyamatosan javítgatok, cserélgetek, beszélek, szólítom a hallgatóságot, és ettől én is jól érzem magam.
RM Sok Piaf-dal is bekerült a műsorba.
RM Ez a hangszínemből adódott, sokan mondták, hogy hasonlít Piaféhoz. Őt a mai napig hallgatom, néha gyógyírként hat egy-egy slágere. Leginkább, persze, a Nem bánok semmit. Kifejezettem ideges típus vagyok, sokat rágódom, de a végén az a tanulság, hogy elmúlik a rossz, és tapasztalatokkal megyek tovább. Ez a dal belém épült, Piaffal énekelem, hogy a kanyarok ellenére vissza lehet találni az utunkra. Erre tanított a családom élete is. Túlélők vagyunk, mindig megyünk tovább.
Még nincs hozzászólás