Előre tervezett kanyarok
Kevés sportolónk készült annyira tudatosan az élsport utáni időszakra, mint Bártfai Krisztián - az élet bőséggel meg is jutalmazta az immár Boeing 777-esekkel repülő egykori kajakost.
Nem szokványos, ha egy olimpiai érmes kajakosból hirtelen pilóta lesz, de az sem, hogy a kérdezőt és a riportalanyt jó négyezer kilométer válassza el egymástól. Előbbi egy tudatosan előkészített pálya, utóbbi viszont az internetes forradalom egyik legjobb csevegőprogramjának eredménye. Bártfai Krisztián ma Dubaiban él a családjával, ahol a világ legnagyobb légitársaságának a pilótájaként dolgozik.
Az első váltás
Mint mindennek, az ő éles váltásának is megvoltak az okai, előzményei. „Két dolog volt az életemben, ami igazán érdekelt, a repülés, és a kajak-kenu, így elmondhatom, hogy továbbra is a hobbim a munkám. Tizenévesen minden létező könyvet bújtam, ami a repüléssel kapcsolatos volt, a ’92-es barcelonai olimpián állandóan repülőgép-szimulátorban ültem az olimpiai faluban, amikor nem volt edzés vagy verseny. Az első igazi fordulópont a számomra rosszul sikerült atlantai olimpia után jött, amikor a szüleim a dunakeszi repülőtéren elintéztek egy repülést. Ez aztán túl jól sikerült, ottragadtam, a repülést pedig így tulajdonképpen egy sportbeli kudarc miatt kezdtem el komolyabban venni” – mesél jól hallható lelkesedéssel.
Eleinte sokan méregették, mit keres egy kajakos a repülőgépben, s ahogy mondja, van, aki még most is furcsállja a dolgot, mintha a másfél évtizedes repülési múlt nem is létezne. „Nem jártam repülős iskolákba, más utakon, szinte autodidakta módon kerültem tűzközelbe, mert a sport sok időmet lekötötte. Hét közben kajakoztam, fárasztó volt, mert esténként tanultam a repülés elméletét, hétvégén pedig minden spórolt pénzemet üzemanyagba ölve vettem repülős órákat. Sokan hülyének néztek, hogy mire készülök, de nem zavart. Egészen a 2001-es évig nem is gondoltam nagygépes karrierre, sokkal inkább a műrepülés vonzott” – mondja.
Újabb fordulópontok
A sydney-i olimpia sikeréből származó jövedelmek segítettek a kiemelt vizsgákra való felkészülésben, majd egy újabb fordulópont hozta meg a vágyott eredményt. A 2004-es athéni olimpiára készülve társa, Veréb Krisztián megsérült, így lemaradtak a válogatón, az élet pedig az élsport helyett az épp a játékok idején pilótafelvételt hirdető MALÉV-ot jelölte ki számára folytatásul.
„Hatalmas lehetőséget kaptam a sorstól, amellyel igyekeztem is élni, de talán még nagyobb fordulópont volt, hogy a MALÉV bedőlése előtt nyolc hónappal eljöttem, mert az volt az álmom, hogy nagygépes pilóta legyek. Eredetileg Ausztráliába akartam menni, de ahol most vagyok, az is tökéletes. Jelenleg első tiszt vagyok, de dolgozom azon, hogy végre kapitány lehessek. Még talán kell egy év, akkor kezdhetek neki az interjúknak és a pszichológiai teszteknek, és ha sikeres vagyok, az egész folyamat ezután is még több mint fél évet vehet igénybe” – mondja Krisztián, aki jelenlegi tudása szerint az egyetlen nagygépes pilóta a világon, akinek olimpiai érme van.
„A 7-8 óránál is hosszabb repülések közben én már nagyon vakarózom, főleg egykori sportolóként nehéz ennyit egy helyben ülni. Persze, addig jó, amíg nincs dolgunk. A pilótát azért a néhány percért fizetik, hogy ha vészhelyzet van – amire manapság szinte nulla az esély –, akkor nagyon profin végezze el a munkáját. A fel- és leszállást a robotpilóta simán megcsinálja önállóan, de amikor egy 300 millió dolláros repülőgépet viszel, és mögötted ül 450 utas, akkor komoly felelősség hárul rád.”
Sokszínű csapatban
Krisztián a 45 napos szabadságát ügyesen összerakva, kéthavonta jár haza. Felesége, és az iskolát már Dubaiban elkezdő két fia a nyarat itthon tölti, „a család többi része, és a barátok sokszor hiányoznak” – mondja. Ugyanakkor kifejezetten élvezi a 91 országot képviselő nemzetközi repülős társaságot. Legutóbb például egy trinidadi kapitánnyal repült Moszkvába. Meséli, hogy a dubai légitársaság hamarosan Budapestre is indít gépeket, s reméli, hogy tagja lehet a csapatnak, a viszonylag rövid repülésért azonban nagy verseny lesz a pilóták között, így magyar mivolta önmagában nem feltétlenül lesz elég a hazai „fuvarhoz”.
A munka mellett – a nagy meleg ellenére – gyakran biciklizik és kajakozik, egykori sportágától tehát nem szakadt el, sőt. Az általa szervezett korábbi edzőtáborok után most a magyar szövetséggel karöltve állandó dubai magyar kajakos edzőközpont létrehozásán dolgoznak, emellett pedig a számos világmárka termékeit forgalmazó – nyolc éve elindított – itthoni kajak-kenus vállalkozásának az ügyeit is felügyeli.
„Ha egészségileg bírom, akkor ötvenéves korom körül, tíz év múlva hagyom abba a repülést, utána mennénk haza a családdal. Most a kajakos cégembe tolom a pénzt, nem bankszámlára gyűjtök, ugyanúgy befektetek, mint annak idején a repülésbe tíz-tizenöt évig. Igaz, hogy nem versenyzőként, de menedzseri szinten visszakerülök majd a kajaksportba, ami az egész életemet kitöltötte. Ritkán kellett eddig olyan területtel foglalkoznom, ami idegen volt tőlem, és ezen nem is szeretnék már változtatni.”
Őt hallgatva az az érzésem, hogy nála nem is igazán voltak sorsdöntő fordulópontok, az élete sokkal inkább előre tervezett kanyarok (siker)sorozata.
Még nincs hozzászólás