Elhinni a csodát, megélni az életmesét
Dr. Kádár Annamária régóta foglalkozik mesepszichológiával, erről szóló könyveiben nemcsak szakmai tanácsok vannak, hanem tündérmesék is, amelyeket ő maga írt. Mert a mesék mindannyiunkban ott élnek.
„Édesanyám sokat mesélt nekem, ma is magamban őrzöm ezeknek az estéknek a meghitt hangulatát. A mesék segítettek abban, hogy legyőzzem a félelmeimet, hogy elhiggyem a csodát. A mese az ősbizalom élményét erősíti meg, azt, hogy jó a világ, jó volt ide megszületni.
Ezzel az alapérzéssel sokkal könnyebb elviselni a nehézségeket, tragédiákat, és könnyebb derűsnek, vidámnak lenni. A szülő, aki mesél, maga is sokkal könnyebben boldogul problémahelyzetekben, jobban dolgozza fel a veszteségeket, kudarcokat.”
A szakember szerint nem mindegy, hogy mikor mit mesélünk a gyereknek. Két-három éves korban gyermek- és kisállattörténetekkel kezdjük. Fontos, hogy ekkor a mesében még ne legyen gonosz szereplő, akadjanak viszont a gyermek számára ismerős elemek.
„Szívesen hallgatnak ebben a korban olyan történeteket, amelyeknek ők vagy egy hozzájuk hasonló gyermek van a középpontjában. Ezek a mesék segítenek a napi eseményekre való visszaemlékezésben, az élmények rendszerezésében, ami pedig biztonságossá és kiszámíthatóvá teszi a kicsik számára a világot.
A négy-öt éves kor mérföldkő a mesék iránti érdeklődés szempontjából. Ekkor alakul ki a mesetudat, mikor a gyermek már el tudja különíteni a valóság elemeit a mesei elemektől. Képes beleélni magát a mesei helyzetekbe, azonosul a mesehőssel, és szurkol neki, mégsem téveszti össze magát vele. Mire iskolás lesz, egyre reálisabban látja a dolgokat.
A mesére való beállítottság nyolc-kilenc éves korig tart, ezután már a valós világban zajló rendkívüli események érdeklik, kedveli a mindennapostól eltérő, de csodák nélküli eseményeket. Tízéves kor körül aztán már képes önállóan is meséket alkotni, ezáltal fejlődik a kreatív fantáziája, érzelmi intelligenciája, empátiája és problémamegoldó készsége, megtanulja kifejezni azt, ami foglalkoztatja.
A mese az én megközelítésemben nemcsak a leírt és elolvasható mesét jelenti, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amelyet önmagunkról, a gyökereinkről, a hitvallásunkról, az álmainkról és céljainkról, a félelmeinkről és fájdalmainkról, a kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek.”
Még nincs hozzászólás