Egy csapatban játszunk
Sürgetésbe, kiabálásba torkolló reggelek és esték, hisztik, veszekedések - a legjobb családban is előfordul ez, és rendszerint az lesz a vége, hogy mindenki a sértődésig erőlteti a maga igazát. A szülő persze elvárja, hogy a gyerek szót fogadjon, ám ha ez történik, a felek akkor is rossz szájízzel hagyják el a "csatateret". Mit tehetünk, hogy másként alakuljanak a robbanásveszéllyel fenyegető helyzetek?
A szülők többsége rögtön rábólint, ha megkérdezik tőle, szeretné-e, ha a gyereke szófogadó lenne. Pedig talán jobban járna, ha inkább az együttműködésre törekedne. Tény, hogy ehhez több munka kell, mint az egyszerű parancsuralomhoz, mégis megéri, mert így válhat a család valódi csapattá, tagjai pedig a közös megoldás részévé.
Egymásnak feszülő érzelmek
'Sokszor abból alakul ki a konfliktus, hogy mi magunk ráfeszülünk az adott helyzetre, hajthatatlanul erőltetve a saját igazunkat, ami pedig abba torkollik, hogy egyre növekvő hangerővel elbeszélünk egymás mellett' – mondja dr. Skita Erika kommunikációs hídépítő, érzelmiintelligencia-tréner, aki férjével és trénertársával, Turáni Szabolccsal együtt az elmúlt hét évben több mint 1200 családnak adta át a kiabálás- és büntetésmentes nevelés alapvető tudnivalóit.
A tréner hozzáteszi: azzal sem járunk jobban, ha sokadszor is igyekszünk racionális érvekkel alátámasztani, miért kérjük a gyerektől azt, amit. Érzelmileg túlfűtött állapotban ugyanis a kicsi kevéssé vevő a mi felnőtt álláspontunkra. Ekkor úgy érzi, hogy az ő szükségleteit egyáltalán nem vesszük figyelembe.
Ha például az óvoda felé félúton derül ki, hogy otthon maradt a kedvenc alvós macija, viszont visszamenni érte már nincs idő, máris kész a patthelyzet. A gyerek sír, rosszabb esetben hisztizik, mi pedig hiába jövünk neki azzal, hogy jó lesz másik állatka is a maci helyett, ő egyre jobban köti az ebet a karóhoz, követelve a macit.
Szülő legyen a talpán, aki ilyenkor, az idő nyomása alatt is képes kiabálástól mentesen kezelni a helyzetet – legtöbbünkben elpattan valami, és a dühtől kirobbanva zárjuk rövidre az egészet. Pedig ebből érzelmileg mindketten rosszul jövünk ki: a gyerek hüppögve duzzog, mi pedig lelkiismeret-furdalással küzdünk.
Dr. Skita Erika szerint ez az új típusú kommunikáció nem megy egyik napról a másikra. A mai szülőgenerációhoz tartozók jó része még tekintélyelvű családban nőtt fel, rosszabb esetben arra sem volt lehetősége, hogy felismerje és megnevezze az érzelmeit.
Az otthonról hozott mintákat pedig akkor is nehéz levetkőzni, ha megfogadtuk, hogy mi másképp csináljuk, mint a szüleink. Ezért érdemes folyamatos kísérletezésként, lassan beérő tanulási folyamatként felfogni mindezt - és mivel emberek vagyunk, megbocsáthatjuk magunknak, ha olykor elveszítjük a hidegvérünket.
"Idővel egyre korábban felismerjük a kiabálással járó helyzeteket - jó esetben még akkor, amikor elkerülhetjük, hogy besétáljunk a csapdájukba" - teszi hozzá a szakértő.
Szerencsére ma már számos tréning, illetve az érzelmi intellingencia fejlesztését célzó játék és könyv áll rendelkezésünkre - érdemes élni ezekkel a lehetőségekkel.
A gyerek a megoldás része
Hogyan lehetne jobban csinálni? Szakértőnk úgy véli, hogy addig van esélyünk a helyzet rugalmas és mindenki számára megfelelő megoldására, amíg meg tudjuk őrizni a hidegvérünket. Ez nem könnyű, viszont elősegíti azt, hogy megnézzük a helyzetet a gyerek szempontjából is.
Ha egy pillanatra ki tudunk zökkenni abból, hogy a sietség és a bonyodalom miatt kétszeresen is sarokba szorítva érezzük magunkat, megláthatjuk: a kicsinek igenis rossz érzés, hogy ma a maci nélkül kell majd aludnia az oviban.
Ha pedig biztosítjuk arról, hogy megértjük, elismerjük az érzéseit, máris könnyebb bevonni őt a megoldásba.
Gondolatok helyett érzések
Fontos, hogy képesek legyünk a saját érzelmeinket megfogalmazni és az övéit tudomásul venni. Dr. Skita Erika szerint ilyenkor nagyon sokan elkövetik azt a hibát, hogy ahelyett, amit éreznek, azt fogalmazzák meg, amit gondolnak. Az sem feltétlenül jó ötlet, ha azonnal ki akarják hozni a helyzetből a legjobbat, minél hamarabb mosolyt csalva a gyerek arcára.
Sokkal jobb elismerni, hogy ez a reggeli indulás rosszul sikerült, mindenki csalódott, majd beszélgetést kezdeni arról, hogyan kellene legközelebb elindulni ahhoz, hogy minden bekerüljön a táskába.
Az érzelmei elfogadásával biztosíthatjuk arról a gyereket, hogy azonos oldalon állunk – ezzel máris kialakul a bizalom, ami a csapatmunkához kell. Az pedig, hogy bevonjuk a megoldás kidolgozásába, szintén az egy csapathoz tartozásunkat erősíti. Hallgassuk meg, és beszéljünk az ő megoldási javaslatairól is, bármilyen különösnek tűnnek a mi felnőtt értékrendünkhöz képest.
Fontos, hogy ne egyedül, valamiféle piedesztálon állva próbáljunk megoldást találni, hanem vonjuk bele a gyereket a kidolgozásába.
'Már csak azért is érdemes erre törekedni – mondja dr. Skita Erika –, mert a gyerekek a megoldás részei szeretnek lenni, nem pedig a problémáé. Ha sikerül közös nevezőre jutnunk, büszkén és lelkesen fognak részt venni a megvalósításban. Ha viszont úgy érzik, hogy az ő érzéseik senkit sem érdekelnek, nem nagy lelkesedéssel fogják végrehajtani a szülő által erőltetett megoldást.
Ugyanez a helyzet akkor is, mikor a családi munkamegosztásba akarjuk bevonni a gyerekeket: ha úgy érzik, hogy a csapat tagjaként ők is hozzájárulnak a mindennapokhoz, sokkal lelkesebben teszik a dolgukat, mintha egyszerűen kötelező feladatokat osztanánk ki nekik.'
Még nincs hozzászólás