Duna-parti történetek
A mai Budapest területén megtelepedett népek mindig kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak a Dunának és a folyó menti vízforrások közelségének.
Nem véletlen, hogy a kelta eraviszkuszok által a Kr. e. 1–2. században a mai Gellérthegy és Óbuda területén alapított városnak Ak-ink, vagyis Bővíz volt a neve, ahogy a birodalmuk határát a Dunáig kitoló rómaiak településének, Aquincumnak a nevéből is könnyen kihallható a „víz”, vagyis az „aqua” szó. Sőt: egyes kutatók szerint a „Buda” név is a „voda", vagyis a víz szóból származik, az itt élt szláv törzsek nyomán…
Csatornázott, gyógyvizes mocsár
Aquincumnak, ennek a félszázezer lakosú, a 2. században már colonia rangú városnak az összkomfortos épületeit központi fűtéssel, csatornázással és folyóvízzel látták el, s a vízvezetékeket a mai Római strand területén eredő források táplálták. A Római Birodalom hanyatlásával a jól kiépített csatornarendszer tönkrement, s a termálforrások környéke elmocsarasodott. A környékbeliek azonban szívesen jártak bajaikat kúrálni a gyógyvízhez, sőt, Mátyás király idején egy kis kórház is épült a forrásoknál létrejött tavacska mellé. A 19. századra már vendéglők, nyaralóházak épültek a környéken, és – bár még működtek a források mellett a középkorban épült lőpormalmok, amelyekről a környéket „Lőpormalom-dűlőnek” nevezték – a helyiek egyre gyakrabban „Rómaifürdőnek” hívták ezt a területet. Keleti széle az 1800-as évek elejére már a Dunáig ért, ahol a rév mellett vendéglátó helyek, csónakkölcsönzők épültek. A század közepére a folyó mentén létrejött egy pihenésre, sportolásra, szórakozásra való városnegyed a Barát-patak torkolatától az Aranyhegyi-patak torkolatáig: a Római-part.
Csónakházak és kosaras strandhajók kora
Amikor 1892-ben megalakult az Evezős Szövetség, már huszonhárom csónakház várta itt az evezés szerelmeseit. A csónak ugyanis addigra célszerű vízi járműből sporteszközzé vált, s ebben nagy szerepe volt a két jó barátnak: Széchenyi Istvánnak és Wesselényi Miklósnak, akik 1842-ben ezen a Duna-szakaszon rendezték meg az első hazai evezősversenyt. Ki más is nyerhette volna meg, mint a brit evezős sporton nevelkedett Adam Clark, a Lánchíd építője?
Wesselényi egyébként alig négy évvel korábban egészen más körülmények között is evezett a Dunán: az 1838. márciusi jeges árvíz idején sokak életét mentette meg a ladikjával. „Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt – írja a naplójában –, tízfelé is akarván s kelletvén menni, s csak egyfelé mehetni; százat is látni egyszerre veszélyben, s annak egyszerre csak harmadán segíthetni s a többit a halál torkában hagyni…” Méltó emléket báró Wesselényinek, az árvízi hajósnak nemcsak Vörösmarty allegorikus költeménye, és Holló Barnabásnak a ferencesek belvárosi temploma oldalában látható domborműve állít, hanem például a Margitsziget nyugati oldalánál kikötött Wesselényi csónakház is, amely a maga nemében utolsó darabja az úszó hajótárolóknak.
Az 1800-as évektől ugyanis nemcsak az e célra épült vízparti csónakházakban tartották a hajókat, hanem a Duna szélére lehorgonyzott pontonhíd- vagy kikötőszerű alkotmányokra is felhúztak különféle építményeket: kosaras uszodákat, vízimalmokat, vendéglőket és csónaktárolókat. Bár még a 20. század elején is álltak ilyen kosaras strandhajók a pesti Dunaparton, és a Római-parti sávban is tucatnyi úszó csónaktároló horgonyzott, az idők során ezek mind elpusztultak, s ma már csak a Sportuszoda mellett kikötött, az 1930-as években épült Wesselényi csónakház hirdeti a nagy hajós-idők dicsőségét.
Az 1838-as jeges árvíz után felmerült, hogy a mai nagykörút vonalán húzódó, akkori keskeny Duna-ágat kiszélesítenék, hajózhatóvá tennék, és a Római-parti csónakázós-vendéglős hangulatot átlopnák a város közepére, létrehozva egy amolyan Kárpát-medencei Canale Grandét. Reitter Ferenc mérnök a Fővárosi Közmunkák Tanácsa szakosztályfőnökeként 1863-ban már hidakkal, kikötőkkel és csatorna-parti paloták tervével be is mutatta a Duna-csatorna rajzait, amely az 1838-ashoz hasonló árvizek esetén levezette volna a megnőtt víztömeget, ezzel megvédve az ártól a belvárost. 1866-ban Reitter ezt választotta akadémiai székfoglalója témájául is, és a főváros utasítást adott a részletes tervek elkészítésére. Ha az irigy és ellenérdekelt felek nem a főváros sugaras-körutas rendezését preferálták volna, akkor ma nemcsak a Rómain, hanem a hajónkból kiszállva az Oktogonon is ehetnénk hekket...
Élő zene és hekk – a lakóparkok között
Meg persze az Állami Áruház című film legendás betétdala, amely szerint „Egy Duna-parti csónakházban nagy a jókedv minden nap”… Az 1950-es, 60-as években a Római-part valamiféle Balaton-pótlékot jelentett azoknak, akiknek a magyar tenger messze volt, de vágyakoztak a vízparti élet hangulata után: ezen a mintegy tíz kilométeres Dunapart-szakaszon egymást érték a nyilvános strandok, csónakházak, vállalati üdülők, teraszos éttermek, amelyekben esténként élő zenére lehetett tvisztelni…
A terjedő lakóparkok által mutatóba meghagyva néhány csónakház ma is létezik még, kölcsönözhetünk evezős csónakot vagy kenut, és sült halat is lehet kapni, legfeljebb időnként összezördülnek a sétálók a biciklisekkel, vagy a böhöm motorcsónakjukkal a vízhez igyekvőkkel. Bár fürdeni a romló vízminőség miatt az 1970-es évek óta nem ajánlatos, tagadhatatlan, hogy egyféle kellemes hangulata ma is van a Rómainak.
Még nincs hozzászólás