Doktori cím a színpadról
Verebély Iván orvoscsaládban nőtt fel, és maga is annak készült, legalábbis ezt szerették volna a szülei - csak hát a Színház- és Filmművészet Főiskola felvételije épp egy nappal előbb volt. Így aztán doktori címet csak a kollégáitól kaphatott.
„Nálam negyven éven keresztül a színházban rendelés folyt, kaptam is egy névtáblát a kollégáktól, amin az állt: »Dr. Verebély Iván, az orvostudományok kandidátusa, a Vidám Színpad örökös professzora. Rendel a hét minden napján«. Én ugyanis boldogan kezelem a kollégáimat: mindig van nálam gyógyszer köhögésre, fájdalomcsillapító, torokfertőtlenítő, egyebek, és lehet velem konzultálni, hogy milyen tünetről mit gondolok, melyik orvost vagy kivizsgálást ajánlom.
Vérnyomást, lázat és cukorszintet is mértem, de ha valaki rám köhögött, vagy csak láttam, hogy betegnek tűnik, gyorsan megmértem a lázát, megbeszéltem vele a teendőket, aztán kezet mostam, szellőztettem, és bedobtam egy ezres C-vitamint.
Engem a hipochonderek királyának tartanak a kollégák, de azt szoktam mondani, hogy alternatív hipochonder vagyok, vagyis nem keresem a problémát, és nem gondolok minden apró tünetnél agydaganatra meg ilyesmikre. Viszont odafigyelek magamra, és ha tényleg valami bajom van, azt komolyan veszem.
Valahogy rákényszerültem erre, gyerekkoromban kitört rajtam egy vírus, ami a tüdőbaj előszobája volt – két évet feküdtem akkor a Svábhegyen a szanatóriumban, és miután kijöttem, nagyon kellett vigyáznom magamra, és a szüleim mindentől óvtak.
Voltaképpen ezzel a hendikeppel élem az életem: például nem ihatok hideget azóta se, mert azonnal begyullad a torkom. Sőt, hidegben az utcán nem szoktam beszélni, ki sem nyitom a számat, csak ha 15 fok fölött van a hőmérséklet.
Az ismerősök már tudják, hogy télen nem szoktam köszönni, mert ha télen kinyitom a számat, rögtön torokgyulladást kapok. Csak hümmögni szoktam, sokan már mosolyognak előre: »Jó, Iván, tudom, nem kell visszaköszönni!«
Nem vagyok az a típus, aki rögtön a legrosszabbra gondol, és nem rohanok az első tünettel orvoshoz, várom, hogy elmúlik-e magától. És jó beteg is vagyok: bízom az orvosokban, nem rohangálok egyiktől a másikig. És nem is megyek oda kész diagnózissal, viszont a kivizsgálásokat, szűréseket nagyon komolyan veszem. De az, hogy valaki félévente kivizsgálásokra jár, meg rendszeres szűrésre, még nem meríti ki a hipochondria fogalmát.
Engem mások baja is gyógyít, vagyis azzal én is gyógyultam, ha másnak segíthettem! Igazából a színházban kiélhettem az orvosi vénámat. Sokszor elsütötték a kollégák azt a viccet, hogy kár, hogy nem mentél orvosnak, mert jobb lettél volna, mint színésznek. Csak hát, ha orvosnak megyek, akkor meg azt lehetett volna mondani: miért nem lettél inkább színész? Szóval, jó ez így.”
Még nincs hozzászólás