Dajkamese-e a dajkabéka története?
Hogyan örökítjük át a tulajdonságainkat az utódainkra? Vajon van-e valamilyen mód rá, hogy a tanításnál mélyebb hatást gyakoroljunk a gyerekeinkre? Hol tart ma a tudomány ennek a kérdésnek a megválaszolásában?
A dajkabéka hímje igen figyelemreméltóan gondoskodó szülő. A nőstény által hosszú gyöngysor formájában lerakott petéket megtermékenyítés után a hátsó lába köré fonja, hogy egészen addig óvja őket, amíg az ebihalak készen nem állnak a vízre szállásra. De nemcsak szaporodási szokásaiban különleges ez a békafaj, hanem abban is, hogy csupán ebihal korában él a vízben. A kifejlett állatok ugyanis nem szeretik a vizet. Ezt a tulajdonságukat használta ki Paul Kammerer biológus, aki a múlt század első éveiben a bécsi Viváriumban dolgozott, és híres volt arról, hogy nagyon ért az állatokhoz. A Vivárium egyfajta állatkert volt, ahol kísérleteket is végeztek.
Kammerer azt vizsgálta, mennyire képesek ezek az állatok alkalmazkodni a környezetük változásaihoz. Vajon vízbe tudja-e kényszeríteni őket, ha a terráriumukat elviselhetetlenül felmelegíti, míg a vizüket hűvösen tartja? Feltekerte a fűtést, és valóban, a békák, jobb híján, a vízbe húzódtak hűsölni. És mivel a levegő hőmérsékletét Kammerer folyamatosan magasan tartotta, a békák kénytelenek voltak a párzást is a vízben megoldani. Az igazán figyelemre méltó esemény az volt, hogy néhány generáció után a hím dajkabéka lábán apró tappancsok fejlődtek ki a békanász megkönnyítésére.
Felfedezése hatalmas szenzációnak számított, mivel úgy tűnt, ezzel a kísérlettel el lehet dönteni a vitát Darwin és Lamarck elmélete között, mégpedig az utóbbi javára, aki szerint az életünk során szerzett tulajdonságok is örökölhetők. Lamarck úgy képzelte, hogy egy kovács gyereke már a születésekor keményebb kis bicepsszel rendelkezik, és kevesebb erőfeszítésébe kerül, hogy ezt továbbfejlessze, mint mondjuk az íródeák fiának. A neodarwinisták ellenben úgy vélték, hogy csak azt adhatjuk tovább, amit mi is kaptunk, és a változás azoknak a véletlen mutációknak köszönhető, amelyek a természetes kiválasztódás során életképeseknek bizonyultak.
Kammerer felfedezése nem csak a tudományos világot mozgatta meg. 1923-as londoni előadását a Daily Express angol napilap címlapján reklámozta, A szupermen-faj címmel. Az ősi múltból ránk maradt örökletes anyag tartalmazta lehetőségek tárházából kedvünk és tetszésünk szerint válogatva alakíthatunk egy új és jobb jövendőt! – hirdette Kammerer.
Kutatási eredményeit azonban sokan kétkedéssel fogadták, ő pedig nem engedett senkit a laboratóriuma közelébe, ami aztán az első világháborúban el is pusztult. A lelkes tudós mindössze egy formalinban tartósított példánnyal illusztrálta előadásait, amit aztán egy hüllőszakértőnek sikerült egy óvatlan pillanatban közelebbről is megvizsgálnia, Kammerer tudta nélkül.
És ez lett a bécsi biológus veszte. A hüllőszakértő ugyanis injekciós tű nyomait fedezte fel az állaton, és úgy találta, hogy a nászbütyköknek nevezett tappancsok csupán a bőr alá fecskendezett tinta eredményei. A zsidó származású Kammerer azzal védekezett, hogy bizonyára antiszemita asszisztense preparálta így ki az állatot, hogy kompromittálja őt, de senki sem hitt neki. A tudományos folyóiratban kipellengérezett tudós a leleplező cikk megjelenése után néhány héttel főbe lőtte magát.
Ezzel a lamarcki elmélet hosszú időre feledésbe merült.
Egészen addig, amíg a '80-as években Michael Meaney nem kezdett el azon gondolkozni, vajon milyen hatása van az anyai gondoskodásnak a stresszre. Kutatásaihoz patkányokat használt, mivel tudvalevő, hogy a patkányok – akárcsak mi, emberek – nem egyforma jó anyák: egyesek közülük többet, mások kevesebbet nyalogatják a kölykeiket, ami patkányéknál a gondoskodás legfőbb jele.
A magatartás pontos regisztrálásával hamar kiderült, hogy a gondoskodó patkányanya lányai szintén gondoskodóak lesznek. A kérdés, hogy miért. Vajon létezik a gondoskodás génje, amit az anya átörökít, vagy a kölykök gondoskodást tapasztalnak, amit megtanulnak az anyjuktól; esetleg valami mélyebb, tanulást sem igénylő módon adja át az anya a gondoskodás szokását?
A patkánygyerekek kicserélésével bebizonyosodott, hogy nem egyenes átörökítésről van szó, mivel az elhanyagoló szülők utódaiból is jó szülők válhattak, amennyiben átkerültek másik patkánymamák ketrecébe, és tőlük kellő gondoskodást kaptak. A patkányok agyát vizsgálva az derült ki, hogy a gondoskodó anyák agyában több van egy bizonyos fehérjéből. Márpedig a fehérjét a DNS állítja elő.
Bár a tudomány jelenlegi állása szerint a DNS-t nem tudjuk megváltoztatni viselkedéssel, valami mégiscsak történik vele a nyalogatás hatására. A metilációnak nevezett folyamat során epigenetikus – vagyis génen felüli – változás történik, megváltozik a gének aktivációja. A kísérlet eredményeit a 2000-es években sikerült embereken is igazolni.
A környezeti hatás így fonódik össze az örökléssel. Az anyai gondoskodó magatartás alapvető változást idéz elő az utódban. Elhanyagolt gyerekből gondoskodó anyává válik, ha ő maga időben gondoskodó anyához kerül, sőt, ezzel együtt magasabb lesz a stressztűrő képessége is. Az epigenetika eddigi eredményei ismét felvetik, hogy a lamarcki gondolatok – ha nem is egészen úgy, ahogy a biológia kifejezés megalkotója elképzelte – érvényesek lehetnek, és talán Kammerer sem volt csaló. De ami ennél sokkal fontosabb: reményt adnak arra, hogy egy gondoskodó kapcsolat mélyreható, valódi változást tud előidézni, amely örökíthetően semlegesíti az elhanyagolás káros hatását is.
Ez pedig nemcsak azt jelenti, hogy egy szeretetteli kapcsolat egy gondoskodó nevelőszülővel jóvá teheti az elhanyagoló szülőtől tapasztalt negatívumokat, hanem hogy életünk során később is lehetőség van a korrekcióra: fontos baráti-, pár- vagy terápiás kapcsolataink hosszú távú és mélyreható változást képesek hozni az életünkbe.
Még nincs hozzászólás