Csodálkozz!
Egy gyerekkel csodát tesz, ha komoly feladatot bízunk rá. A "rossz" gyerekekkel pedig még inkább így van ez, hiszen nem a feladatot vagy a játékot látják, hanem a figyelmet érzékelik, amely feléjük árad. A tíz-izenkét évesek egyébként meglepően jól bírják a felelősséget, és nagyon fegyelmezettek is tudnak lenni, ha akarnak. Csak meg kell találniuk azt a tevékenységet, amit szívesen végeznek, és még a hiperaktívak, az iskolában folyton visszafeleselők is okos, komoly nagyfiúkká és nagylányokká változnak - legalábbis kéthetente egy napra. A gyermekvasutas szolgálatban.
Négy kocsi meg egy bringa! – számolja a sorompónál álló járműveket egy kis copfos vasutas lány délután, az ötórás vonaton, ami összeszedi az aznap dolgozó – bocsánat, szolgálatot teljesítő – gyerekvasutasokat, és visszaviszi őket a hűvösvölgyi táborba. A negyvenperces utat végigéneklik a gyerekek, a régi úttörődalokban az „úttörő” szót gondosan „vasutas” -ra cserélve. A Hárshegy és a Szépjuhászné között van egy pont, ahol lélegzetelállító látványt nyújt a város. Az ifivezetők ekkor a megfelelő pillanatban elkiáltják magukat: Jobbra nézz, csodálkozz! A kisvasutasok pedig egy ritmusra kiabálják vissza: Hűha, na de ilyet! – a vonat utasainak nagy derültségére.
Mikor beérünk Hűvösvölgy végállomásra, Hárs István állomásfőnök már a nap értékelésének végén tart. A tizenkét éves „Kovács úr”, aki aznap rendelkező volt Hűvösvölgyben, komolyan elgondolkodik: „Szerintem ügyes voltam.” István bácsi, aki olyan régen dolgozik a gyerekvasúton, hogy ki se hajlandó számolni, próbál szigorú lenni: „Eltekintve a rendetlenségtől, amit az asztalon hagyott, Kovács úr.” Hárs István tapasztalata szerint általában semmi gond nincs a gyerekekkel, főleg akkor, ha nem egykorúak az egy állomásra beosztottak.
Ha akad köztük egy-két nagyobb, akinek van tekintélye a kicsik között, akkor már reggel tudja, hogy se a szakmai tudással, se a fegyelemmel nem lesz gond. Annak azonban, aki nem bír magával, el kell hagynia a szolgálatot. Ilyen ritkán fordul elő, a gyerekek komolyan veszik a feladatukat, a mai utolsó szolgálat után például olyan fegyelmezetten vonulnak le a zászlórúdhoz, mint a kis katonák, bár a sor éppen mehetne egyenesebben is. A turisták nem győzik fotózni, ahogy a harminc egyenruhás gyerek tiszteleg a gyerekvasutas zászlónak, majd indulót énekelve levonja azt.
És ha valaki azt hinné – ahogy én tettem még néhány éve –, hogy ez csak egy játék, hogy a bakter az állomásépületben a gyerek kezébe ad egy tárcsát, hogy „szaladj ki, emeld föl, aztán gyere vissza”, az nem is tudja, mekkorát téved. Ezek a tíz-tizennégy éves gyerekek négyhónapos tanfolyamon tanulnak forgalmi és kereskedelmi ismereteket, a biztosítóberendezések kezelését, váltót állítanak és körüljáratnak, több tízezer forintot kezelnek a pénztárban, és nagyon szigorúan figyelnek az utasok biztonságára.
1947-ben döntöttek róla, hogy keskenynyomközű vasutat építenek a Budai-hegységben, melyet iskolás korú gyerekek bevonásával fognak üzemeltetni. Az építkezés 1948 áprilisában kezdődött, 1950-ben pedig már készen volt a Széchenyi-hegytől a Hűvösvölgyig tartó vonal. A neve Úttörővasút lett, üzemeltetésével a Magyar Államvasutakat és a Magyar Úttörők Szövetségét bízták meg. A kisvasútnak kettős célja volt: egyrészt, hogy el lehessen vele jutni a szintén akkor épülő csillebérci gyermektáborhoz, másrészt hogy a kisvasút üzemeltetésébe bevont tíz-tizennégy éves gyerekekkel ismertesse és kedveltesse meg a vasúti közlekedést.
Az 1950-es és 1960-as években évente átlag hétszázezren utaztak a vonatokon. A MÁV a vasúti pályát 1989-1990-ben teljesen újjáépítette. A rendszerváltozás évében az intézmény nevét Gyermekvasútra módosították, a kisvasutasok vörös nyakkendőjét világoskék színűre cserélték. A Gyermekvasút népszerűsége az 1990-es évekre látványosan megcsappant, az utasszám a korábbi harmadára-negyedére esett. A vasútüzem és a gyermekvasutasok közösségének irányítását 1995-ben ismét szétválasztották, ettől fogva a kisvasutat a MÁV és a Gyermekvasutasokért Alapítvány szoros együttműködésben irányítja. 1998-ban nagyszabású rendezvénysorozattal ünnepelték a Gyermekvasút megnyitásának 50. évfordulóját, azóta a népszerűsége számottevően nő.
Füstös István, a gyermekvasút oktatási vezetője számára is több évtizedes szerelem ez: „A gyerekek mindent tudnak, amit ennek a vonalnak a működtetéséről tudni kell – mozdonyt, persze, nem vezethetnek. A felnőtt mindig ott van a háttérben, de ha valami szokatlan dolog történik, valami meghibásodik, azt a gyereknek észre kell vennie, és azonnal szólnia kell. Mert az első naptól kezdve azt tanulják, hogy a biztonság a legfontosabb.” A kilencvenes évek elején, amikor az úttörőszövetség megszűntével a kisvasút sorsa is bizonytalan lett, volt olyan nap, hogy az egész vonalon összesen tíz gyerek szolgált, azokat is alig tudták összevadászni.
Ma körülbelül ötszáz aktív gyerekvasutas van, és minden tanfolyamra nagy az érdeklődés. Gyanítom, hogy nemcsak a régi, már felnőtt gyerekvasutasok, de más szülők is rájöhettek, mi mindenre megtanítja ez a világ a gyereket. Fegyelem, önbizalom, felelősségtudat, és egy masszívan négyes fölötti bizonyítvány. És egy társaság, ahol – akár sátortáboroznak, akár moziba mennek együtt, akár biciklitúráznak – nemigen tanulhat rosszat egy gyerek. Legföljebb kissé átkölti a régi úttörődalokat.
Még nincs hozzászólás