Császárlánykám születésnapjára

2014. június 13. | Írta: Hajdú Judit

Annyira vártam, hogy megmoccanj. Hogy érezzem, ahogy forgolódsz, ahogy helyezkedsz a pocakomban, hogy én is mutathassam, ahogyan kinyújtod az öklöd vagy a lábad annyira, hogy szinte meg lehet fogni.

És először éreztem is. Na, nem nagy mocorgást, de kicsi pillangórebbenést. Nagyon örültem neki, mondtam is Papának, aki készségesen elhitte, bár hiába tette a kezét a hasamra, ő nem érezte. Aztán ezek a pici rebbenések is egyre ritkábbak lettek. Féltem. Éreztem, hogy nem érzed magad jól odabent, de nem tudtam pontosan, mi van Veled. Az okos könyvek azt írták, hogy csak akkor kell orvoshoz fordulni, ha a baba egy egész napig nem moccan. Nem akartam nyafogni, Te pedig a huszonharmadik órában mindig életjelet adtál.

Aztán egyszer csak – éppen nyolc héttel a várt érkezésed előtt – megelégelted a dolgot. „Itt nekem csak aggodalom jut, azzal meg nem lakom jól” – gondolhattad, és elindultál. Azóta se lacafacázol sokat, ha a smink rendben van, gyors léptekkel indulsz útnak, szedje a lábát, aki lépést akar tartani Veled. Akkor azonban nagyon megijedtünk ettől a lendületes starttól. Én épp egy előadáson voltam egy barátommal, Paulival, a Svábhegy tetején, amikor ellentmondást nem tűrő módon jelezted, hogy márpedig Te jössz. Egy lelkes, friss jogosítványos trabantos ajánlkozott a fuvarra, mert nem látta, hogy az előadás alatt megérkezett fagy tükörjéggé változtatta az utakat. Visszakozni már nem lehetett, menni kellett, siettél. Nem tudom, melyikünknek volt nagyobb szüksége Pauli folyamatos, bátorító hülyéskedésére, nekem vagy a sofőrnek.

A kórházban aztán gyorsan tisztáztuk, hogy Pauli ugyan apuka, sőt négyszeres, de nem a tied. Nemsokára a tied is megérkezett, és lihegve söpörte félre az útból az orvosokat – „engedjenek, apás szülés lesz”. „Ugyan, apuka, hol van az még” – intették le. De úgy látszik, ő már akkor ismert Téged, mert alighogy beöltözött a szép, zöld műtősköpenybe – különösen a zuhanysapka állt jól neki –, csak felvették az adataimat, és már toltak is a műtőbe, mert a magzati szívmonitor jelezte, hogy fogy az erőd, segítségre van szükséged. Papa csinos, zöld bóbitáját láttam utoljára, mielőtt elaludtam, és ő mosolygott rám elsőnek akkor is, amikor felébredtem. „Gyönyörű” – mondta olyan átszellemült arccal, hogy egész éjszaka ezzel biztattam magam – ha nagy lenne a baj, csak nem lett volna ilyen lelkes. Mert persze én nem is láthattalak, rohantak veled a PIC-re (Perinatalis Intenzív Centrum), én meg az intenzíven vártam a reggelt és a híreket. Hosszú, fájdalmas éjszaka volt.

Másnap végre én is lebotorkálhattam, hogy találkozzam Veled. Másfél kilós, vékony, kicsi baba voltál. Istenem, csak ne lenne benne annyi cső! Félve érintettük még az inkubátort is, hiába biztatott az osztályvezető főorvos, hogy dörömbölni kell, ha a szemedet is látni akarjuk.

Mindennapra jutott valami izgalom. Egyszer áthelyeztek egy másik inkubátorba, nekem meg a szívem ugrott ki, hogy nem látlak a megszokott helyen. Máskor a fejeden éktelenkedett egy hatalmas, lilás púp. Ijedt kérdésemre félvállról jött a válasz, ja, az csak ödéma, nem bírja az infúziót. Sokszor nehéz volt a túlhajszolt nővérekkel, orvosokkal.

Egyik nap viszont egy csodálatos intenzíves nővérke érkezett az osztályra, aki tudhatott valamit az anyaságról. Úgy gondolta, jó lesz nekem, neked, és még a túlhajszolt nővérkéken is segít, ha megtanítja, hogyan kell Téged etetni. Na, nem, szoptatásról még szó sem lehetett, sőt, még az inkubátorból sem emelhettelek ki. A két lukon kellett benyúlnom, kicsit megemelni apróka testedet, és egy fecskendőre húzott cumival beléd táplálni az anyatejet. Rettenetesen izgultam, de Te nagyon ügyes voltál. Belekapaszkodtál a kezembe, és nagyokat kortyoltál. Ettől kezdve minden jobb lett, volt már feladatom, nem csak az izgulás volt a dolgom. Háromóránként mehettem be Hozzád, és egyre jobban összeszoktunk.

Papa mindennap megnézett, így akkor is ott volt, amikor a szemed világáért kellett aggódni. Döbbenten hallgattuk, ahogy az orvos a méh és a külvilág közti nyomáskülönbség szemfenékre gyakorolt hatását és a lehetséges kimeneteleket sorolta. Szóhoz sem jutottunk, de másnapra Papa megtalálta a szavakat: akárhogy is lesz, egész embernek fogjuk felnevelni, mondta nekem. És lásd, még csak szemüveget sem kell hordanod.

Aztán egyszer csak közölték, hogy nincs már szükséged intenzív kezelésre, de a kicsi súlyod miatt még nem engednek el, így átvisznek egy másik kórházba, én meg menjek haza egyedül. Na, azt már nem! Inkább tegyenek mellém egy baba-mama szobába. Néhány orvost meglepett az eltökéltségünk, de nem nagyon tudtak ellenérvet. A nappalokat mellettem – vagy inkább rajtam – töltötted, éjszakára meg visszavittek az intenzívre. Kivételes pozícióban voltál, mindenki ismert, Törpillának neveztek el, és mindenki Veled babázott.

Még két hetet töltöttünk a kórházban, és épp egy hónappal a születésed után – még mindig négy héttel a várt érkezésed előtt – végre hazamehettünk. Együtt.

A közösen átélt és megharcolt csaták közben megismertük egymást, és abban is biztos lehettem, hogy akármilyen picike vagy, nem kell, hogy féltselek, ezután is le fogod küzdeni  az akadályokat. Egy igazi császárlányka.  

Címkék: koraszülés, császármetszés