Csak a kifejezés új, a jelenség réges-régi
Valóban. Mostanában tudományos cikkek sora próbálja magyarázni a kapunyitási pánikot, mely tulajdonképpen nem más, mint a felnőtté válás folyamata. Az életnek egy szakasza, amely, csakúgy, mint a többi, nagyon nehéz.
Nehéz, akár a születés, a járás tanulása, a serdülő- vagy kamaszkor. Az anyaság, az öregség. Nehéz, mint minden új, ismeretlen helyzet.
Azt kérdezed, fiatal barátnőm, hogy most, hogy már megvan a diplomád, merre tovább. Az állás keresését mégis hol kezdjed.
Nehéz erre válaszolni. A dilemma, hogy pénz vagy hivatás, mindig dilemma volt. Csak nagyon kevés ember olyan szerencsés, hogy abból tud megélni, amit imád. S még ha sikerül is valami álommelót találni, egészen biztosan annak is vannak nemszeretem részei.
Nekem szerencsém volt, mert sokáig csinálhattam azt, amit imádtam. Újságot írtam. Ezt csinálom ma is, de már nem szeretem annyira. Ez azonban más lapra tartozik.
Hogy valami vigasztalót is mondjak, nekem sem volt nyílegyenes az utam, az első szerkesztőségig.
Az egész kínlódás ott kezdődött, hogy a szüleim közgazdászt akartak faragni belőlem. A felvételimen beléptem a közgázegyetem egyik termének ajtaján. Míg élek, nem fogom elfelejteni.
Valahogy szokatlanul magasan volt a kilincs. Kezem még rajta volt, amikor az első kérdés elhangzott. Köbgyök kettő, kollegina. Nyeltem egyet, és azzal a lendülettel, ahogyan beléptem, megfordultam, és kintről becsuktam az ajtót.
Aztán vakartam a fejem, hogy mi a fenét kezdjek egy érettségivel?
Apám, aki egy olyan cégnél dolgozott, ahol mérőműszereket szereltek csupa import alkatrészből, úgy gondolta, jó leszek én ott mint anyaggazdálkodó. Hatalmas gépkönyvekből kellett összesítenem a betűkkel és számokkal jelzett diódákat és tranzisztorokat, majd megrendelni őket.
Hónapok teltek el, mire a megrendelt alkatrészek megérkeztek. Ha egy számot elvétettem, fél évre állt le a termelés. Ronda meló volt, sok felelősség, kevés pénz. Reggel héttől délután négyig. Nyolc hónapig bírtam, aztán apám elé álltam, és kijelentettem, inkább kurva leszek, de ezt nem csinálom.
Nem lettem kurva, de adminisztrációs munkát sem végeztem soha többé. Korán beláttam, hogy az nekem nem megy.
Újságíró akartam lenni, de akkoriban kevesebb lap volt, mint most, és csak úgy lehetett bekerülni, ha elvégezted az újságíró-iskolát. Az iskolába azonban csak úgy jelentkezhettél, ha volt diplomád, és egy szerkesztőség ajánlott.
Reménytelennek tűnt a dolog.
De semmi sem reménytelen, ha nagyon akarod.
Attól a naptól kezdve, hogy apám cégénél felmondtam, gyakorlatilag beköltöztem egy országos napilap hírrovatába. Nem volt protekcióm, csak kitartásom. Naphosszat ültem ott, és vártam, hogy kapjak valami icike-picike munkát. Fél év is eltelt, mire az első hatszáz karakteres cikkem megjelent D.K. aláírással. Akkor végigrohantam a körúton, és minden aluljáróban vettem egy lapot.
Jó, kérdezheted, de miből éltél?
Kitanultam a műszaki rajzolást, árultam képregényeket, voltam közönségszervező terepraliversenyeken, kézbesítő egy ifjúsági lapokat kiadó vállalatnál, írtam reklámszöveget, dolgoztam esténként egy fényújságnál, és persze beadtam a jelentkezésemet, újságíró gyakornoki állásra, mindenhová, ahová csak lehetett.
És egyszer csak sikerült. Felvettek a Taurus Gumigyár üzemi lapjához. Gyakornokként természetesen. Még nagyon messze voltam attól, hogy kiírják a teljes nevemet egy cikk alá, pláne fölé. De már azért kaptam a fizetésemet, hogy írjak. Híreket, tudósításokat, információkat. Csak sokkal később riportokat, publicisztikákat. Tanultam a szakmát. Évekig.
De nem untatlak tovább. Mindezt csak azért meséltem el, hogy lásd, régen is volt kapunyitási pánik.
S hogy lásd, ha őszintén, komolyan szeretnél valamit, sikerülni fog. Csak ne add fel soha!
Még nincs hozzászólás