'Az ismertség nem egyenlő a népszerűséggel'

2015. szeptember 17. | Írta: Karafiáth Orsolya

Forgat, színházban játszik, színházat igazgat. Németh Kristóf, akit egy szappanopera tett híressé, pontosan a helyén kezeli minden egyes múlt- és jelenbéli szerepét. Amelyek között a kedvence az apukaszerep.

NÉMETH KRISTÓF Igen, erre is készültem, hiszen volt csaknem hatévnyi vezetői múltam, két cikluson át igazgattam a gödöllői Művészetek Házát. Itt egyrészt megtanultam, mivel jár több mint száz emberért felelősséggel tartozni, sok száz millió forinttal gazdálkodni, másrészt hogyan lehet összeegyeztetni egy ilyen alapvetően komoly elfoglaltságot a színészi hivatással. A szakmai életem amúgy mindig sokkomponensű volt, rádióztam, televízióztam, színházban játszottam, filmeztem, produkciókat hoztam létre, valamint volt és van egy kommunikációval foglalkozó cégem. Mindez a rengeteg tennivaló hét és fél éve egy „új elemmel” bővült, ekkor született meg ugyanis a fiam, Lóci, ami teljesen átrendezte a prioritásokat. Az édesanyjával elváltunk ugyan, de nem vasárnapi apuka vagyok, én is nevelem őt – ahogy az anyukája is, ha vele van –, ezért az elmúlt időben zaklatottak voltak a mindennapok, hiszen elindult az iskola. Lóci másodikos lett, így át kellett állnunk az őszi időszámításra, a reggel hatos keléstől a délutáni tanulásig, az esti játékig. Az a nagy kihívás, hogy ne raboljak el tőle értékes időt, azaz ha együtt vagyunk, legalább akkor ne dolgozzam, ne a telefonon lógjak. Szerencsére Lócival könnyű: sok tekintetben megengedő, nem akaratos, igen jó fiú.

RM Mennyire hasonlít a gyerekkori önmagára? Amikor először iskolába vitte, nem mozgósította a régi emlékeit?

NK De igen, olyannyira, hogy szerintem nagyobb gyomorgörccsel mentem, mint ő. Ez persze nem választható el a személyes történetemtől. Egészen hetedikes koromig átlagos tanulónak számítottam. Aztán Szántó Erika filmrendező kiválasztott egy akkor készülő mozifilmje egyik főszerepére. Akkoriban hónapig tartott egy forgatás, így lettem magántanuló. Azt hiszem, ezzel a munkával pecsételődött meg a sorsom, ekkortól tudtam, hogy a színészi pályát fogom választani. Ennek ellenére megpróbálkoztam a gimnáziummal, amit egy évig bírtam, majd visszatértem magántanulónak. Azaz a balettintézetet levelezőn végeztem el. Amikor felvettek a színművészetire, Benedek Miklós osztályába, az első néptáncos órán jött a kérés, hogy „Kristóf, most mutass be egy bakonyi betyárost!" Akkor be kellett vallanom, hogy papír ide vagy oda, én még nem táncoltam soha életemben… Persze, a színművészeti sem az a klasszikus értelembe vett iskolapad. Amikor meglett a diplomám, erőt vett rajtam az érzés, hogy ugyan jó pap holtig tanul, de nekem azért elég volt. Most mégis a doktori képzésem töröm a fejem…

RM Szilárdsága ellenére azt látom, kell, hogy legyen önben kompromisszumkészség, hiszen folyamatosan keresi az együttműködést, és láthatóan jól tud kooperálni.  

NK A kompromisszumról református lelkipásztor keresztapám véleményét osztom, aki egyszer azt mondta, hogy egy francia gondolkodó szerint minden kompromisszum által két gondolat hal meg. Persze, meg kell hozni ennek ellenére őket, de nem mindegy, hogyan, mi áron. Én azért nem könnyen engedek a számomra fontos dolgokból, de ez nem zárja ki azt, hogy ne keressem a partnerséget, és ne hinnék a szinergia-hatásokban. A problémamegoldásnak vagy kríziskezelésnek fontos alapvetése, hogy megtanuljunk együttműködni, és ez nem feltétlenül jelent lemondást. Szoktam mondani, hogy kétszer kettő sosem négy, hanem öt vagy hat, vagy még több, hiszen az összeadódó energiákból egészen újfajta eredmény valósulhat meg. Erre jó példa az általam alapított Magánszínházak Szövetsége, amihez már csatlakozott a legtöbb magánszínház, a Rózsavölgyi Szalontól az Átriumon át a marosvásárhelyi Yorick Stúdióig.  

RM A színművészeti utolsó két évében a Vígszínházban volt gyakorlaton, a West Side Storytól a Švejkig kipróbálhatta magát. Aztán a Kamaraszínházhoz került, főszerepeket kapott. Így kell kezdeni, mondták. Erre elment egy szappanoperába… A celebség ajtókat nyit, nyilatkozta egyszer. Talán tudatosan híres akart lenni, hogy ezáltal elérhesse, ami fontos önnek?

NK Nem szégyellem bevallani, hogy már a pályám második éve után azt vettem észre, hogy csak nőnek az adósságaim. Éreztem, hosszú távon ez nem fog menni. És hát nagyszerű dolog arra vágyni, hogy az ember halhatatlan színész legyen, de hallhatatlannak lenni nem akkora buli. Mindig megvolt bennem a vágy, hogy sokakhoz szóljak. Egy napi szappanopera nem a művészet terepe, ezt tudtam az első perctől kezdve, de azt is, hogy sikerre és anyagi biztonságra, valamint rengeteg szakmai gyakorlatra is szert tehetek általa. Jó eszköznek tartottam arra is, hogy több nézőt a színház felé fordítsak. Többen a sorozat miatt jöttek el az előadásokra, és aztán a színház bűvkörébe kerültek. A legkevésbé sem tagadom, hogy tudom használni a tévésztár múltamat, sőt, a mai napig igyekszem aktív kapcsolatot tartani a sajtó minden ágával. Fontos út és eszköz ez, ám közben nem szabad elfelejteni, hogy az ismertség nem egyenlő a népszerűséggel. Attól, hogy egy senki ismertté válik, még nem lesz belőle valaki, csak egy ismert senki. A népszerűségért viszont keményen dolgozni kell. És az se mindegy, hogy amit a televízió és a sajtó tud adni, azzal mi módon gazdálkodunk. Számomra egy ideje már lényegesen fontosabb az egyéni ambícióimon túl, hogy az ismertséget a színházam javára fordítsam. Azokat a spotlámpákat, amelyek egy ismert emberre vetnek csóvát, lehet irányítani: fénybe tudnak vonni nemcsak személyeket, hanem olyan ügyeket is, amelyek kisebb nyilvánosságot kapnak, legyen ez mondjuk nehezebb sorsú emberek megsegítése, vagy fontos humanista ügyek mellett való kiállás.

RM A Játékszín bevált brand. Mióta ön vezeti, nagyban finomodott a repertoár, gondolok itt például Székely Csaba két darabjára, a Bányavirágra, illetve a Szeretik a banánt, elvtársak? címűre, vagy a most bemutatandó Virágot Algernonnakra. Az ízlésformálás mennyire izgatja?

NK A legkülönfélébb módszerekkel, komolyan mérjük a nézői elvárásokat, és igyekszem személyes viszonyban is lenni a nézőinkkel. Persze, nem mind a százezerrel, de sokakkal beszélgettem már, sokat vagyok személyesen a színházban. Egy dolog egyértelmű: ide alapvetően nevetni jönnek, azért, hogy két és fél, három órára a gondokat le tudják tenni, és önfeledten belemerülhessenek egy másik világba. Karinthy mondja, hogy a humorban nem ismer tréfát. Én is ezt vallom. Nem mindegy, milyen nívójú produkcióval érjük el mindezt. Másfelől az is a célom, hogy több legyen a Játékszín egy színháznál, valódi közösségi hellyé váljunk, ezért hoztunk létre egy békebeli kávézót, a Művészbejárót, ahol műsorok, beszélgetések mennek az előadások előtt és után, nyolcvan-száz ember előtt. Ez egy szellemi találkozóhely, ahol jócskán megférnek a mélyebb, elgondolkodtatóbb előadások is.

RM Hol van ebben az ön személyes ízlése? Milyen darabokat néz szívesen?

NK Az elmúlt években nagyot nyílt számomra a világ, a külföldi utazások során már sehol sem hagyom ki a színházat, kiállításokat, koncerteket. Most épp Varsóból jöttem, ahol a Zsidó Múzeumot jártam végig. Életre szóló élményt adott. Alapvetően a professzionalizmus nyűgöz le, műfajtól függetlenül. Ugyanúgy szeretem a kísérleti jellegű, független előadásokat, ha profin vannak megcsinálva, mint a kommerszebbnek tűnő zenés darabokat. Rendszeres fogyasztója vagyok a budapesti színházak repertoárjának is. Ha azt látom, hogy minden egyes alkotótárs részéről élet-halál kérdés egy előadás – mert ez érezhető –, engem is lenyűgöz. Néhány hete részt vettem egy szakmai szimpóziumon a Tháliában, ahol Tom Hanksszel találkozhattunk, és szűk körben elbeszélgettünk a világsztárral, akiről kiderült, hogy amellett, hogy zseniális színész, jó humorú, közvetlen ember is. Jó volt hallani, hogy ugyanazt tartja szakmailag fontosnak, amit én. Hogy a legfontosabb egyfelől a szándék, hogy valami nóvumot hozzunk létre, hogy keressük a mindennapitól való eltérést, majd az ötletünket profi módon valósítsuk meg.  

RM Annak idején láttam A pillangók szabadokat, az első olyan darabot, ami teljes egészében az ön irányítása alatt jött létre. Utólag hogy látja: már ezeknek az elveknek a jegyében alkotott?

NK Tizenhét évesen Földessy Margit iskolájába jártam, ez az első magánszínházi kezdeményezésem volt. Kibéreltem a színházat, és addig nagy sikerrel adtuk elő, míg fel nem vettek színész szakra. Az, hogy ezt a szerethető és sikeres előadást a csapattal összehoztuk, nagy és szemtelen bizonyság volt számunkra arra, hogy lendülettel és kitartással sok mindent el lehet érni. Már akkor megtanultam azt is, hogy ebben a szakmában mindenhol a panaszt hallani, hogy kevés a pénz, nehéz szervezni, sok a munka. Ami sokszor igaz, de nem szabad ezzel a nézőket traktálni, rájuk csak a produktum tartozik.

RM Talán könnyebb úgy alkotni, ha az ember magánélete rendben van. A válása után nemigen lehetett arról hallani, hogy új párja lenne, most viszont teli a sajtó friss kapcsolatával, Judittal, a szép balett-táncossal, akivel a Fame próbái alatt ismerkedtek össze.

NK Tudtuk, sokáig nem maradnak a titokban a dolgok, egy ilyen történet, amikor kézen fogva sétálok valakivel – amire már öt éve nem volt példa – izgatni fogja a bulvárt. Ezért mikor biztosak lettünk egymásban, szerettük volna megelőzni a találgatásokat, pletykákat, lesifotókat. Juditot már Lóci is ismeri, jó pajtások lettek, és számomra remek érzés látni ezt a harmóniát. Csodás hónapok vannak mögöttünk. A fiam mosolyán, derűjén is visszaköszön mindez.

Címkék: színész, színház, előadás, párkapcsolat, gyereknevelés, játékszin, színigazgatás, bulvár