Az énekesnő kettős élete
Nem csak a hangja a különleges. Bár Wolf Kati magát visszafogott, a szokásaiba beleragadó emberként emlegeti néha, az azért semmiképp sem mindennapi, hogy egy két kisgyerekes anyuka, jóval harminc felett berobbanjon egy tehetségkutatóban, és később is egymás után jöjjön elő a slágerekkel.
RIDIKÜL MAGAZIN Egyszer említetted, hogy nagyra tartod a bátorságot, és hogy többre lenne szükséged belőle. Ezen eléggé elcsodálkoztam, mert ami kívülről sugárzik rólad, az egy abszolút bátor nő képe, sok szempontból.
WOLF KATI Az a bátorság, amikor a félelmeiden túl tudsz jutni. Bennem ott vannak olyan begyöpösödött félelmeim, amiken biztosan nem tudok átlendülni. Amióta gyerekeim vannak, azóta ez elsősorban hozzájuk kapcsolható. A legnagyobb félelem, hogy velük valami rossz esik meg, és én anyaként nem tudok segíteni.
Folyamatosan érzem, hogy bennem ez túlszaladt, kellene, hogy legyen egy normál szint. Minden szülő félti a kicsiket, de én néha úgy érzem, hogy letaglóz, és nem tudok vele megküzdeni. Ráadásul nem is gondolom, hogy változni fog.
De majdnem ugyanígy tartok a repülésről is. Persze, sokszor repültem már, az is nagy próba volt, amikor pár éve az egész családdal elmentünk Hongkongba, ahol a férjem dolgozott. A félelem nem enyhült. Egyesek szerint, ha szembenézel a félelmeiddel, akkor elmúlnak. Ez rám nem igaz.
Ráadásul tényleg ragaszkodom a szokássá vált, rögzült dolgaimhoz, és ha azok működnek, akkor nem engedem el. Nem vagyok váltó típus, szívesebben megmaradok egy helyben.
RM Téged is túlféltettek a szüleid?
WK Nem. Harmadik gyerek vagyok, a két bátyám megelőzött, és amikor mi felnőttünk, a szülők még máshogy álltak a féltéshez. Ráadásul sokkal korábban szültek, ami szerintem nagyon jó dolog. Én elég későn kezdtem neki, harmincévesen jött az első, harmincöt évesen a második baba. Addigra mindent hetvenszer végiggondolsz, rettegsz, mi lesz, ha…
A testvéreimmel együtt mi szabadjára voltunk engedve, bíztak bennünk. Alig kilenc-tíz évesen egyedül mentem haza Szentendrén a teljesen sötét patakparton a zeneiskolából, és senkinek se jutott eszébe, hogy jaj, mi fog történni a gyerekkel. Biztos voltam benne, hogy laza anyuka leszek, de sajnos az élet megcáfolt.
A férjem is nagyon féltős. Próbáljuk kezelni a dolgokat, igyekszünk nem a legnagyobb tragédiát látni egyetlen köhintésben, és néha már sikerül. De ez hosszú évek munkája. A nagyobbik lányom tizenegy éves lesz, kiskamasz, még a nagy gondok nem jöttek. De már égig ér, néha rángatja a vállát, kíváncsi vagyok, mikor jut el odáig, hogy ki is mondja, ne prédikáljak neki. Nem is tudom, mi lesz, ha megérkeznek az udvarlók, meg a kamasz lélek bugyrai...
RM De azért az nagy váltás volt, amikor jelentkeztél az X Faktorba, sokak szemében te lettél a nagybetűs bátor nő!
WK Ehhez nagy adag őrültség is kellett. És vágy kellett, erős akarás, hogy ide nekem a színpadot. Kellett, hogy tudjam, a család és a barátok szilárdan állnak mögöttem. Részt vettek benne, nem csak rám hagyták a dolgot. A férjem az első számú rajongóm volt mindig, és bár mindannyian féltettek, mégis azt sugallták, odavaló vagyok.
De utólag is úgy gondolom, hogy a sikeremhez kellett egy nagy adag szerencse, és sok ember munkája. Nem egyedül másztam meg a hegyet, és azóta sem vagyok egyedül, a család és a menedzsment is dogozik egy-egy koncerten, illetve azon, hogy működjön a hétköznapi élet.
RM Úgy tudom, a nagyszülők a hétköznapi szuperhőseitek, mind a kettőtök szülei rengeteget segítenek nektek.
WK Nagyon nehéz lenne nélkülük. Maximálisan jelen vannak, a gyerekek születése óta. Nagyon tisztelem őket, annál is inkább, mert látok a környezetünkben olyan nagyszülőket, akik nem törődnek az unokákkal. Ez nem is értem, mert a nagyszülők és az unokák között van egy olyan kapcsolat, ami nem hasonlítható még a szülő-gyerek viszonyhoz se. Megfogalmazhatatlan, éteri dolog. És ez árad oda-vissza. Öröm figyelni, ahogy a gyerekek fiatalon tartják őket.
RM Mennyit változtatott a férjed az életeden?
WK Inkább azt mondanám, sokat formáltunk egymás személyiségén. Míg én zenészcsaládból származom, ő sportos civil vonalról jött, korábban úszó volt. De hamarosan kiderült, hogy nincs olyan nagy különbség az életeink között. Ő, aki minden reggel hajnalban kelt, elkezdett miattam belekerülni az éjszakába, jött velem színházba, koncertre.
Rájöttünk, hogy benne is nagy a fogékonyság minderre, és sokszor jobban látja az összefüggéseket kívülről, civil szemmel és füllel, mintha a zenészeimet vagy a szüleimet kérdezném. Ő pedig több sportot, rendszert hozott a napjaimba, bár ez tőlem nem volt idegen, hiszen gyerekkoromban mindig sportoltam. De lehet, hogy magamtól nem mentem volna az atlétikapályára futni, vagy konditerembe.
RM Vagy épp Ázsiába… Már visszatértetek Hongkongból, mikor azt nyilatkoztad, hogy te legszívesebben valamelyik északi országban élnél.
WK Igen, mert szeretem a havat, a ködöt, az esőt és a rendet. A meleget és a napot viszont nem bírom, pedig apám és anyám is napimádó. Ahányszor voltam Ausztriában vagy Németországban, lenyűgözött a rend, jól éreztem benne magam. Hongkong a másik véglet: hőség, és olyan hatalmas páratartalom, hogy kopoltyúval mész az utcára.
RM Ezek után nem meglepő, hogy a síelés a szenvedélyed. Két párhuzamos léc, hó...
WK Nagy hegyek, hó és csönd, harapni lehet a levegőt. Egy síelős nap elég, hogy összeszedjem az energiáimat hosszú időre.
RM Apropó lendület és energia. Nem zavart annak idején, hogy mindenki a korodat emelte ki, holott egy harmincöt éves nő még igen fiatal?
WK De nem a popszakmában. Ott ennyi idősen már kiöregedett nagyi vagy. Már rég túl kellett volna lennem a berobbanáson, a nagy csenden. És itt volt az első szerencsepontom: akkoriban épp fogadókész volt rám és a történetemre a közeg. A sztorimat jó előre megfogalmaztam egy barátommal. A kétgyerekes anyuka, aki megmutatja, hogy az anyaság mellett is lehet karriered.
És ha popkarrier van, akkor minden más is lehet. Persze, nagyon összekaptam magam, nehogy a külsőm gátoljon. Ez amúgy a mai napig rengeteg energiámat elveszi. Karban kell tartanom magam, mind kinézetben, mind mozgásban, mint kommunikációban. Tinit nyilván nem fogok játszani, de formában kell lenni.
RM Mégis, most, a Gesztivel közös új dalotok után – melynek üzenete önmagunk elfogadása – kitettél pár smink nélküli fotót magadról… Ez is merész húzás.
WK Eddig is tettem, mert nagyon fontosnak tartom ezt az üzenetet, és ha saját példával nem állok mellé, hogy várhatnám mástól? Tudatosítani kell, hogy amit a médiában látsz, az sosem úgy van. Nem helyes, ha idilli képek alapján ítélnek meg, vagy az, ha a hamis fények miatt lesz valakinek, aki néz téged, kisebbségi érzése.
Amikor nyilatkozom, vagy látszom, úgy tűnik, mintha az életem egy mese lenne. Értő férj, csodás gyerekek, blablabla. Ezt sziruposnak, negédesnek érzem. Mindennek van egy smink nélküli, fáradt oldala is, és ugyanúgy hozzátartozik az egészhez.
Figyelek arra, hogy a gyerekek is lássák ezt, ne alakuljon ki bennük is csalóka kép a szereplésről, a csillogásról. Ami nem annyi, hogy anya eltipeg csodásan, és sztárként villog. Mert ez csak az öt százaléka annak, amit csinálok.
Szerintem életbevágó a „fogadd el magad” üzenete. És ezekkel a képekkel is szeretném megmutatni, hogy nekem nincs bajom magammal. Ha lenne, ilyen alkattal és orral ki sem álltam volna közönség elé. Én is elfogadtam magam, azt, hogy sosem lesz már bababőröm, nem leszek csodásan gömbölyded, ezzel meg kell barátkozni, különben összeroppansz. Ha az ember a helyén van, és szeretet veszi körül, nem fontosak a szarkalábak.
RM Alig akad olyan énekes, aki nem fiatalon kezdte.
WK Én ugyan énekeltem folyamatosan, csak épp nem a reflektorfényben, hanem mindenféle rendezvényen, bálon, bulin jazzklubban. Kettős életet éltem. Onnantól, hogy befejeztem a zeneművészeti főiskolát, mindig volt úgymond normális munkahelyem.
Ültem mindenféle irodákban napi nyolc órát, és este meg hétvégén mentem fellépni. Többször voltam marketingvezető mellett asszisztens, illetve titkárnő. Nagyon jól főzök kávét, iszonyatosan precíz vagyok, mindig rend volt az akták között. De mindig úgy éreztem, hogy valamikor majd eljön az én időm.
Voltak flashek az irodában, főleg, amikor mentem ebédelni, és kiskosztümben álltam a sorban. Mintha kívülről láttam volna magam, úgy kérdezte egy hang belül, hogy mégis, mit keresek itt?! Amúgy jól elvoltam, mert nagyon alkalmazkodó vagyok, de éreztem: a színpad más. Ott valami zsigeri történik velem.
RM Azért nem voltak haszontalan évek ezek?
WK Sok mindenre megtanítottak. Egy életre belém égett, hogy nagyon fontos a folyamatos munka. Minden egyes dalon, minden egyes koncerten. Addig nem jövök le a színpadról, amíg nem érzem, hogy a hallgatóságban valami megtörtént. Valami emlékezetes. Legyen az a nap jó.
Megtanultam, hogy darabokban van a siker. És ha minden koncertről az a hír, hogy jól érezték magukat, ez továbbvisz. És azt is a vendéglátózás égette a zsigereimbe, hogy nagyon fontos a pontosság, a megbízhatóság, és hogy valóban mindent beleadj. Minden hosszan tartó karrier mögött – látszódjék bármily lazának – ott a munka.
Még nincs hozzászólás