Az elvált 'fiúknak' is van szivük
A mai ötvenes generáció tagjai általában teljes családban nőttek fel. Ritka volt a csonka família, a hatvanas évek papái és mamái még nem nagyon váltak el. Az akkoriban született férfiak jelentős része minta híján kénytelen volt a saját bőrén megtapasztalni, mit is jelent elvált apának lenni. Meg, persze, a gyerekeikén.
„Hun házasodunk hun meg elválunk / különb féle jerekekkel kísérletezünk” – írta kegyetlen iróniával Weöres Sándor 1968-ban. A hasonló kísérletek azóta is folytatódnak, sőt, egyre általánosabbá válnak. A világ tele van gyermekeiket egyedül nevelő nőkkel, akiknek rengeteg gondjuk, de legalább egy lakásuk van. A korosztályukhoz tartozó elvált férfiak másfajta gondokkal küzdenek, és többnyire bérelt lakásban élnek.
Természetesen mindenre van ellenpélda, de alapvetően az a szokás, hogy válás után a férfi pakolja össze a holmiját, és hagyja maga mögött a családi fészket. Nemcsak a párjára vágja rá az ajtót, hanem a gyerekneveléssel kapcsolatos mindennapi gondokra is.
Nekiláthat újraépíteni az életét, munkába temetheti a bánatát, vagy megpróbálhatja pótolni mindazt, amiről, úgy érezte, egykori párjával élve le kellett mondania. Bulizhat a haverjaival, udvarolhat lelkifurdalás nélkül, szétdobálhatja a földön a koszos zokniját, és azt nézhet a tévében, amit csak akar. Ha házi kosztra vágyik, meglátogatja az anyukáját vagy megtanul főzni.
Látszólag nem is járt olyan rosszul, ám egy normális elvált apának igen hamar rá kell döbbennie arra, hogy ezentúl nemcsak felelősséggel, hanem kárpótlással is tartozik a gyerekeinek. Úgy jár, mint a devizahitelesek: folyton törleszt, mégis egyre nő az adóssága, bárhogy múlnak is az évek.
Amikor egy újdonsült apa elsírja magát a szülőszobán, vagy később fürdetés címén önfeledten kényezteti a gyerekét, amikor a fia, lánya szemébe nézve látja a felé sugárzó boldogságot, szeretetet, feltétlen bizalmat, akkor pontosan tudja, hogy ennél fontosabb, mélyebb, értékesebb ajándék nincs a világon. Rádöbben, hogy az a felelősség, amit a gyermeki bizalom vált ki, hihetetlen energiákat szabadít fel benne. Hinni kezd abban, hogy képes eltartani a családját, fel tudja nevelni a gyerekeit, át tudja adni mindazt, amit ő kapott a szüleitől. Megérti, hogy felnőttnek, apának lenni jó.
Az ember, persze, tele van hibával, gyakran csúnyán fel is sül. Minden válás mögött rengeteg téves döntés, mulasztás, gyengeség, káros agresszivitás és önzés feszül. Amikor a szülők kapcsolata végérvényesen tönkremegy, jó esetben legalább egy közös törekvésük marad: igyekeznek a lehetőségeikhez mérten csökkenteni a gyerekeikre zúduló fájdalmat.
A gyerekek ugyanis tényleg nem tehetnek arról, hogy a szüleik lerombolják körülöttük azt a világot, ami addig magától értetődőnek, biztonságosnak, szépnek és boldognak tűnt a számukra. Teljesen mindegy, hogy miért fuccsolt be a házassága, nem számít, hogy őt küldték el vagy maga akart menni, egy normális apának attól a pillanattól kezdve, hogy az utolsó dobozát is elvitte egykori otthonából, együtt kell élnie a lelkifurdalással.
Viheti ő továbbra is edzésre a csemetéit, sziporkázhat a közös vasárnapokon, vásárolhat nekik olyan drága ajándékokat, amikre korábban talán nem is futotta volna a családi költségvetésből, de sosem múlik el belőle az érzés, hogy megbukott. Azoknak okozott fájdalmat, akiket a legjobban szeret, akik jobbá tették. A lányainak, fiainak, akik születésük pillanatában rábízták magukat, ő pedig nem tudott megfelelni ennek a bizalomnak.
Idővel, persze, minden lelkifurdalás enyhül, az ember hajlamos megbocsátani a saját hibáit, néha még másokét is, de nincs az a magas tartásdíj, ami ellensúlyozhatná az alapvető kudarcélményt. Talán ez is közrejátszik abban, hogy némely apák egyáltalán nem fizetnek tartásdíjat? Ők az igazán szánalmas, végképp nyomorult vesztesek.
Még nincs hozzászólás