Az ekhós szekértől a multimédiáig
A színház az ókor óta mindig is a spektákulumé, mióta világ a világ, a nézők bámulatba ejtésére törekszik. Így volt ez a vándorszínészet korában, amikor Déryné Széppataky Róza és a kolozsvári vándortársulat díszletekkel és jelmezekkel megrakott ekhós szekerekkel járta az országot, és így az első kőszínházak idején, a 19. század első felében.
Így volt a Richard Wagner színházi elméletei alapján megépített híres bayreuthi Festspielhausban, és így van a mai napig a modern színházakban és a színpadoknak kinevezett játszóhelyeken.
Kezdetben a mozgatható panorámaképek, az úgynevezett vándordíszletek jelentették a modernitást, amikor a megfestett jeleneteket a színpad két oldalán felállított hengereken tekergették. A körhorizont is hasonló elven működött, ez is a gyorsabb színpadképváltást segítette. Bayreuthban használták először a két oldalról leomló, összecsapódó függönyt, és a zenekari árkot, majd az idők folyamán a kulisszaszínház egyre bonyolultabb emelőgépezeti, látvány- és hangosítási trükkjei következtek.
A vetített színpadkép első színházi használata Louis-Jacques-Mandé Daguerre-hez, a dagerrotípia felfedezőjéhez kötődik, aki a laterna magica segítségével különböző optikai trükkökkel kísérletezett, sőt, diorámaképet is épített a színpadra, már a 19. század második felében. Később, a századfordulón, a film megjelenésével egyre többször alkalmaztak vetítést is a színházi előadásokban: egzotikus díszletként, háttérként, illusztrációként használták, előbb a '20-as évek avantgárd expresszionista előadásaiban, majd a nagyközönség szórakoztatásra.
A magyar színjátszásban a '80-as években jelent meg az új médium, a videotechnika. Kiemelkedik ebből a korszakból a Radnóti Miklós Színház Szingapúr, végállomás című előadása (1988), majd tíz évvel később az Alföldi Róbert által rendezett A velencei kalmár. Itt már élő videobejátszást, és híradós filmbejátszást is alkalmazott a rendező, az előadás magára a médiára is reflektált.
Ma már alig akad olyan színházi rendező, aki ki ne próbálta volna legalább egyszer a multimédiát. A modern színház szinte elképzelhetetlen filmes vetítés, animáció, és webkamerák nélkül, mi magunk is jobban emlékszünk azokra az előadásokra, ahol modern technikát is alkalmaztak. Ha csak a két „körúti nagyszínház” műsorát nézzük, a Madách Színházban futó Mary Poppins, a Mamma Mia! vagy a Tanulmány a nőkről ugyanúgy a filmes hatások színpadi jelenlétét példázza, mint a Vígszínházban látható Lumpáciusz Vagabundusz, a Popfesztivál 40 vagy a Ha majd egyszer mindenki visszajön.
A rendező a felvázolt elképzelések alapján mindig a látványtervezővel, a világítástervezővel, a díszlettervezővel és a jelmeztervezővel közösen hozza létre az előadást. Természetesen buktatókat is rejthet magában a technika jelenléte: „Nagyon fontos, hogy a sok vizuális igyekezet mellett megmaradjon az értelme annak, mit miért használunk: a lényeg a színpadon zajlik, azt kell a látványnak is erősítenie” – meséli nekünk Csontos Balázs, a Vígszínház világítástervezője. „Ma már csodálatos technikákkal dolgozunk, például valós idejű bejátszásokat készíthetünk az utcáról, vagy a színpad egyik díszletéből, mindezt kivetítjük a színpadra, és azonnal bele tudunk keverni egy korábban felvett filmrészletet. Olyan, mint a legózás, össze kell építeni a megfelelő eszközöket.”
Az új formák és stílusok mintha versenyt futnának a filmes látvánnyal, a digitális trükköket, például a green box használatát a modern színház is beépíti. Egy-egy nagyobb szabású színházi előadás szinte olyan, mintha élő közvetítés lenne, a kérdés csak az, hogy mennyire viszi el a néző figyelmét. „Ma még nincs színházi vizuáltechnikával, vizuális tartalomgyártással foglalkozó művészi képzés hazánkban – folytatja Csontos Balázs. – A stílus, a forma és a tartalom egyensúlyát nehéz megtalálni.”
A művészetek az egyidejűség és az összehangoltság korában járnak, a különböző műfajok egymásba épülnek, és mindezekből a színház sem maradhat ki. „Csak” életképes varázslatot kell teremtenie.
Még nincs hozzászólás