Az álmainkon túl
Miközben Soltész Anikótól hazafelé tartok, eszembe jut a szállóigévé vált mondat: "Minden ember egyforma: az egyik ilyen, a másik olyan." Beszélgetésünk után hozzátenném: az egyik nő, a másik férfi.
Mi, nők, sok mindenben mások vagyunk, máshogy látjuk a világot, másként gondolkozunk, más dolgokra vagyunk képesek és képtelenek, mint ellenkező nemű társaink. Például nekünk csak nagyon ritkán sikerül elismerést kivívni a munkahelyünkön, és ha vezetővé szeretnénk válni, bizony, beleütközünk abba a bizonyos láthatatlan falba…
– Miféle hátrányos megkülönböztetés éri a nőket a munkaerőpiacon? – teszem fel a kérdést, félig tudatlanságot színlelve.
„Önmagában a női voltuk. Egy kisvállalkozás-fejlesztési alapítványnál dolgoztam, ami férfiak és nők esélyegyenlőségéért harcolt, de aztán úgy alakult, hogy főleg a nők problémáival foglalkozott. Nagyon tanulságos, hogy miért jelentkezik egy nő tanácsadásra egy vállalkozásfejlesztési alapítványnál. Az esetek nagy részében azért, mert ellehetetlenül. Mert nem kurrens már a szakmája, nem tartotta karban az életrajzát, nem vette föl az élethosszig tartó tanulásnak nevezett kesztyűt. A kérdés csak az, hogy lehet-e ezért csak a nőket hibáztatni. És itt jönnek az újabban szerzett tanulságok.
Az egyik az, hogy egyenlő eséllyel vesz-e részt egy nő az élethosszig tartó tanulási folyamatban. Hogy tényleg adott-e az az iskolai vagy iskolán kívüli oktatási feltételrendszer, hogy ezt megtehesse? Úgy szerveződnek-e a képzések, hogy ebben a nők részt vehessenek? Hogy azok a nők vehetnek-e részt rajta, akiknek a legnagyobb szükségük van rá? Van-e gyermekmegőrzés ezeken a tanfolyamokon? Az időbeosztás pedig igazodik-e ahhoz, hogy egy nő a családi és egyéb teendőit is elláthassa?
A tréneri képzésem egy részét külföldön szereztem. Amerikában azt láttam, magától értetődő, hogy ha valaki befejezi fél ötkor a munkáját, fogja a szatyrát, megrakja élelemmel, beül egy vállalkozói tanfolyamra, és senki sem lepődik meg azon, hogy ő ott eszik, iszik, hiszen éhes, munkából jött. És úgy alakítják a programot, hogy a fürdetésre vagy a gyerekek altatására hazaérjen. Nálunk nem találkozom ezzel. Bár olyan reintegrációs programok szervezése már elkezdődött, ahol például van gyermekmegőrzés."
– A másik az üvegplafon-történet, hogy egyáltalán meddig juthat el egy nő.
„Valóban vannak láthatatlan akadályok a vezető pozícióba kerülés előtt. De erről nekem kicsit megváltozott a véleményem az elmúlt időszakban. Azt tapasztalom, hogy úrrá lett a nőkön a tanult reménytelenség. Már nem is ambicionálják a dolgot úgy, mint korábban. A ’90-es években az akkori harmincas generáció úgy érezte, hogy kinyílt a világ, egyenlő pályák, egyenlő esélyek, lehet nyomulni, a határ a csillagos ég! Most óvatosságot, eleve reménytelenséget látok. »Meg sem próbálom, abba kapaszkodom, ami van, annak is örülök, ami van, meg kell becsülni, ami van.« Ez a tanult reménytelenség. Miközben a világ megy előre, és a magazinok arról szólnak, hogy a globális, nagy cégeknél nők töltenek be vezető pozíciókat, addig nálunk ennek aránya látványosan visszaesett."
– A fiatal nők vajon jobb pozícióból indulnak?
„Sajnos a fiatalok esetében sem látok egyenlő pályákat, egyenlő esélyeket. Talán azért, mert ez a startup-világ, aminek most bummja van, nagyon információ-technológiai orientáltságú. Bizonyos ágazatokból pedig teljesen kimaradnak a nők.
Most azon dolgozom, hogyan ösztönözzük a női feltalálókat és innovátorokat. Tananyagot fejlesztettem, és trénereknek tartottam workshopot arról, hogy tréningeken hogyan lehetne ösztönözni a feltaláló nőket, hogy sikeresek legyenek, és a termékeik piacra kerüljenek. Drámai adatok vannak arra nézve, hogy ezeknek a nőknek milyen az ismertségük és az elismertségük, van-e kiugrási lehetőségük, tehát versenyek, díjak, kitüntetések… És akkor, ne tévedjünk, itt tudós nőkről van szó: egyik részük a kutatásfejlesztésben dolgozik, a másik részüket én az ösztönös zseni kategóriájába sorolom, aki képes valami újat, valami innovatívat létrehozni. Van egy intézményrendszer is erre, az inkubátorházak vagy gyorsító műhelyek, és ezekben is borzasztóan kevés a nő. Nem mennek be. Az EU csinált egy kutatást, keresve az egyes országok jó gyakorlatait, és azt találta, hogy bizonyos ágazatokban olyan erős a férfidominancia, hogy nem veszik komolyan a nőket. A tréning fejlesztése során én is interjút készítettem egyetemi oktató hölgyekkel, akik maguk is kutatók. Ők is azt mondták, tapasztalták, hogy egy kutatónőről azt gondolják, ez nem hivatás a számára, hanem valami passzió, szenvedély. És amikor az ember megkérdezi, miért nem próbálnak szerencsét, miért nem mennek be ezekbe az inkubátorházakba, miért nem kérnek tanácsot, akkor általában arra panaszkodnak, hogy nincsenek – és ez a kulcsszó – testre szabott szolgáltatások a számukra. A testre szabás azt jelenti, hogy másként működnek bizonyos felfogásbeli mechanizmusok, másként viszonyul a vállalkozás pénzügyeihez egy férfi és egy nő, másként gondolkodik a menedzsmentről. Ezekben a struktúrákban férfias kapcsolatteremtő rutinok működnek. Láttam néhány nyugati inkubátorházat, ahol a kávézóhoz vezető ösvényt is úgy alakították ki, hogy be kelljen nézni szobákba, beköszönni egymásnak, legalább egy szó erejéig kapcsolatot létesíteni, mert onnan már nagyon könnyen jön a következő kérdés: Hogy vagy, hogy haladsz? Csukott ajtók mellett ez nehezebb."
– Ellentmondás tapasztalható a nőies nő megítélésében is.
„Itt totális zavart látok. A nők teljesen el vannak bizonytalanítva. A kutatások szerint is konzervatív magyar nők konzervativizmusának semmi alapja. Van a társadalomnak egy rétege, ahol a nők tényleg megengedhetik maguknak, hogy a férjük eltartsa őket. De ez egy nagyon szűk metszet. És van egy másik, ahol anélkül álmodoznak erről évtizedek óta, hogy bármiféle létalapja lenne, vagy lehetne a jövőre nézve. Én azt nem értem, hogy ha belátható, hogy kétkeresős családmodell van, miért kell egy elképzelt, másik modellbe beleszeretni."
Még nincs hozzászólás