Astana vista, Nur-Szultan!
Astanában, azaz legújabb nevén Nur-Szultánban nem egy dolog van, ami furcsa. Furcsa, hogy egy főváros épp a jelenben írja a múltját is, a szemünk láttára. Az egy négyzetkilométerre eső bevásárlóközpontok száma talán itt a legmagasabb a világon. És egyáltalán nem vitatom, hogy a legszélesebb és leghosszabb utcák is errefelé lehetnek, monumentális felhőkarcolókkal, alattuk meghúzódó mecsetekkel. A kazah fővárosban valahogy minden a szélsőségekről szól.
Itt van rögtön szélsőségnek az időjárás. Az ország északi részén, a szélesen hömpölygő Isim folyó partján fekvő városban ugyanis meglehetősen dacos az időjárás, nincs tekintettel az emberi tűrőképességre. Pontosabban a turisták tűrőképességére, hiszen az itt élő majd egymillió ember nyilván összebarátkozott már azzal, hogy a napi hőmérséklet-ingadozás akár 25-30 fokot is jelenthet.
Történetesen, ha az ember májusban ismerkedik össze az országgal, jó, ha meleg téli és tavaszi, lenge ruházatot is visz magával. Mert a reggelek ekkor még fagyosak – akár mínusz egy-két fokot is produkálnak és hóesést –, napközban, ha kisüt a nap, és némileg lankad az örökké fújó szél, már rövid ujjú pólóban napozhat, mondjuk, a város egyik legszebb épülete, az operaházhoz vezető oldalsó lépcsősoron.
Talán ezért sem meglepő, amikor a reptérhez érkező taxi sofőrje kitartóan érdeklődik arról, hogy Budapesten, az induláskor mért 20 fok pluszban vagy mínuszban értendő-e. Majd amikor megemlítem, hogy nemcsak hőmérséklet-, de négyórányi időeltolódásban is vagyunk az otthonunkhoz képest, csettint egyet, és megértően bólint.
Éjszaka érkezni Nur-Szultánba azt jelenti, hogy a város igen fényes részét láthatjuk, kivéve a reptérre vezető, föld feletti metró építésének nyomait, azt ugyanis ilyenkor jótékony homály fedi.
A metró építése egyébként központi kérdés (lenne), az aktuális helyi lapok gyakorta foglalkoznak egy igen fontos kérdéssel – a hogyan továbbal, a horribilis mértékű, ám megtorpant fejlesztés finanszírozásával. A városlakók viszont nyugodtan várnak, és utaznak a buszokon, vagy mint oly sokan, egyszerűen sétálnak. Hosszú kilométereket tesznek meg gyalogolva – zokszó nélkül.
Éjszaka érkezni azért is jó, mert ha nehezen megy is az elalvás, cserébe másnap reggel még korán is kell kelni a reggelihez. Hajnali négykor – otthoni idő szerint, amit az első nap eléggé nehezen vesz tudomásul a biológiai ritmusunk.
Így valahogy felkel az ember, és szállodájának 16. emeletére indul egy üveglifttel, hogy az étterem ablakából az alatta elterülő várost szemlélje két falat pirítós között. Nehezen hisszük, amit látunk: felülről is fenséges, óriási, modern, lüktető nagyváros zakatol alattunk. Rögtön sétára csábít, indulásra, hogy felfedezzük.
Tervezz, hogy ne kopjon el a lábad!
Amennyiben három-négy napra érkezünk, érdemes már otthon megtervezni, mi az, amit mindenképpen látni szeretnénk a most épülő fővárosból. Jelöljük meg a legfontosabb pontokat, viszonyítsuk azokat szállodánk elhelyezkedéséhez, és tervezzünk!
Kazahsztán, a Kazah Köztársaság hivatalos pénze az orosz rubelt felváltó tenge, 1 tenge kb. 0,75 Ft. Az ország hivatalos nyelve a kazah és az orosz. Nur-Szultánba már közvetlen, fapados járattal is eljuthatunk Budapestről.
A hagyományos élelmiszerek közül érdemes megkóstolni a lóhúsból készült párizsit, kolbászokat vagy éppen a jellegzetes ízű kumiszt (erjesztett kancatej).
Szállásért három-négy csillagos szállodában (ha hónapokkal előre foglalunk) két személyre, reggelivel éjszakánként körülbelül 15-20 ezer Ft-ot fizetünk.
A közlekedés olcsó, bátran üljünk taxiba - 1-2 ezer tengéből viszonylag messzire eljuthatunk.
Jó, ha Nur-Szultánban felvértezzük magunkat azzal, hogy az ’itt van a közelben’ kijelentés minimum 3-4 kilométert jelent.
S ha a kiszemelt objektum – mecset, torony, múzeum, bevásárlóközpont még látótávolságra sincs, akár órákat is utazhatunk. Többek közt azért is, mert a buszközlekedés finoman szólva sem tökéletes.
Bár a térkép szerint látszólag a város minden pontja elérhető, gyakran előfordul, hogy a célunk felé tartó busz megállója csak ’a közelben van’, azaz kilométereket talpalhatunk.
Persze abban az esetben, ha tudjuk, hogy a széles, olykor három-négy sávos utakon, szinte a semmi szélén is megállhatunk stoppolni – akár nyerhetünk is. Nur-Szutánban ugyanis új értelmet nyer a közösségi közlekedés fogalma. Itt bármikor leinthetsz egy civil autót, ha megáll, és sikerül megegyeznetek – ő is éppen arrafelé tart vagy a kedvedért tesz egy kanyart – és rögzítettétek az összeget is, már közeledik is a távoli cél.
S hogy hogyan kommunikál az ember a roppant kedves és készséges kazah városlakókkal? Elsősorban oroszul (ha tud), nagyon másodsorban kazahul (néhány alapkifejezést, például a köszönömöt roppant nagy mosollyal és örömmel fogadják), harmadsorban angolul, esetleg németül.
Nem mindegy, hogy nyelvtudásunkat a város mely részében akarjuk kamatoztatni – a belvárosban, az üzleti negyedben szinte minden öltönyös fiatalember és kosztümös fiatal nő beszél angolul, a külvárosban viszont mindenképp az orosz a nyerő.
Így beszélgethetsz például egy 6 éves kisfiúval a világról oroszul az alkalmi taxiban, és pillanthatsz be egy egygyermekes, átlagos fiatal kazah pár hétköznapi életébe.
Egyébként nincs ok a félelemre, nem rabolnak el, nem rabolnak ki, csupán szállítanak. Megjegyzem, a hivatalos taxik is lehetnek nagyon furcsák: nem mindig tudható, hogy a széteső hangokat produkáló guruló doboz, aminek a műszerfala egykor kiéghetett, képes-e akár egy kilométer megtételére is. (Képes.)
És az sem elég egyértelmű, hogy bizonyos bejáratott utakért miért fizet az ember az egyik nap ezer tengét majd másnap miért próbálja meg egy taxisofőr ennek a kétszeresét elkérni. Talán mert nincs taxióra. Ezért kell rögtön az induláskor tisztázni a viteldíjat, majd blazírt arccal a kért összeg felét bemondani… Van rá esély, hogy az üzlet így is megköttetik.
Bayterek-torony, Szerelmesek parkja, Nur-Astana-mecset
Nur-Szultan főbb nevezetésségeit rövid kinntartózkodás alatt is felfedezhetjük. A Szerelmesek parkja vélhetően akkor igazán szép, amikor a fák virágba borulnak, a fű nem kiégett, kifagyott, viszont zölden ragyog, a térkövek pedig nem ugrálnak fel minduntalan az ember bokájához ütődve.
Maradjunk annyiban, hogy a park megtekintését viszonylag rövid idő alatt letudhatjuk, néhány fotót azért megér. A park előtt virítanak ugyanis a városnév óriás betűi. Ha az aluljárón átjutunk az ellenkező oldalra, az óriás sátor alakú Khan Satyr (a kán sátra) nevű bevásárlóközpont elé, abszolút tökéletes fotót készíthetünk a feliratról és a parkról is.
Az előbb említett bevásárlóközpontot pedig érdemes megnézni belülről is – legfelső szintjén óriási gyerekvidámpark és homokos, pálmafás strand található. Ha van egy pihenésre szánt napunk, itt jól eltölthetjük. Tekereghetünk a számunkra sokszor ismeretlen, ám meglehetősen drága márkák üzletei között, megebédelhetünk vagy éppenséggel felülhetünk a jelentős mélység fölött, sínen kanyargó kisvasútra.
Megkerülhetetlen és kihagyhatatlan a kazah megújulást szimbolizáló Bayterek-torony. A 105 méter magas épület egy nyárfa ágait mintázza, a csúcson egy aranytojást fognak közre. Az épület tetején található üvegkilátóba lift repít, innen az egész város remekül látható. (Más kérdés lesz a fotók minősége, mert az üveget védő fólia kissé rontja a vizuális élményt.)
A csúcson pedig mi más is lenne, mint Nursultan Nazarbajev, Kazahsztán nemrégiben váratlanul lemondott elnökének negatív kéznyomata. Aranyba öntve. Egy kis dobogón mi is beilleszthetjük tenyerünket a nagy vezér kéznyomába – és már készülhet is a fotó. A kazah vendégek, de a turisták is (nyilván más-más okokból kifolyólag) előszeretettel fényképezkednek itt.
Ha alaposan kinézelődtük magunkat a toronyból, egy nagyobb kanyarral mindenképpen érjük el a Nur-Astana-mecsetet. Már messziről hallani, ahogy a müezzinek imára szólítják a hívőket a négy égtáj felé néző karcsú tornyokból.
Sokan sietnek ilyenkor a mecsethez, s bár külön bejárat van a férfiaknak és a nőknek is – a praktikum észrevehetően felülírja a szabályokat. Cipőnket levéve (a nők fejüket kendővel takarva) léphetnek be a nagy imaterembe, ahol a szőnyegen rengetegen hallgatják az imám felolvasását. (És rengeteg fiatalember nézegeti a telefonját…)
Közép-Ázsia harmadik legnagyobb mecsetjéről első látásra joggal feltételezhetnénk, hogy minimum több száz éves múlttal bír, de mint kiderül, építése 2005-ben, azaz 14 éve kezdődött. Nincs ez másképp a távolabbi, gyönyörű Hazrat Sultan-mecsettel sem, amely 2009-ben épült.
Utóbbiban a nők kizárólag az emeleti imateremben tartózkodhatnak, s ha nem imaidőben érkezünk, a szőnyegen üldögélő, halkan beszélgető, olvasgató vagy éppen alvó fiatal nőket láthatunk. Minden végtelenül nyugodt, lecsendesedett, mi is megpihenhetünk és feltöltődhetünk itt.
A fogyasztói társadalom és a kultúra
Nur-Szultánban elképzelhetetlen, hogy ne essen utunkba egy bevásárlóközpont. Akármerre megyünk, és ez tényleg szó szerint értendő, kilométerenként, de van, ahol ötszáz méterenkét óriási bevásárlóközpontok érik egymást. Mielőtt azt feltételeznénk, hogy a kazahok gyakorlatilag kizárólag vásárlással foglalkoznak, hadd meséljek az épületek hasznosságáról.
Azt már tudjuk, hogy Nur-Szultánban szélsőséges az időjárás: télen akár mínusz 40 fok is lehet az utcákon, nyáron ugyanez pluszban. Az örökösen fújó szél a hőérzékünket még be is csapja, bár nyáron nincs nagy jelentősége. De annak igen, hogy mindig legyen hova betérni, átmelegedni, vagy éppen felfrissülni a hosszú városi utak során.
Többek közt ezt a célt (is) szolgálják a monumentális bevásárlóközpontok, ahol persze rengeteg üzlet, étterem és szórakozási lehetőség fogadja a betérőket. Hétvégenként felkerekednek a kazah családok is, akár a nagyszülők a rájuk bízott unokákkal, és megebédelve (a nemzetközi gyorséttermi láncok itt is hódítanak) kellemes délutánt tölthetnek a gyerekparkokban.
És persze vásárolnak is. Így találkozik a hasznos a kellemessel, a fogyasztói társadalom íratlan szabályai itt úgy érvényesülnek, hogy látszólag senkire sincsenek erőltetve. Ha azonban azt hinnénk, hogy egy bevásárlóközponttal mindet láttuk, tévedünk. Mert ezek csupán egy dologban hasonlítanak egymásra, az pedig az óriási méretük.
A nur-szultáni Operaház épülete klasszikus formájával megtévesztő. A 64 ezer négyzetméter alapterületű, 1500 néző befogadására alkalmas operaház ugyanis nem 150 évvel ezelőtt épült, hanem 2013-ban. Európai, orosz és kazah építészek tervezték, görög-római klasszicista és barokk elemeket ötvöz a grandiózus épület.
Elképesztő gazdagság, lenyűgoző díszítettségű belső terek, világszínvonalú akusztika és látványvilág jellemzi a házat. Vezetéssel naponta egyszer látogatható, jegyünket az épület oldalában megbúvó alagsori pénztárban vásárolhatjuk meg, s ha már itt vagyunk, nyugodtan kérdezzünk rá az esti előadásra. Egy-egy jegy mindig akad – tényleg baráti áron, 3-5 ezer forintnak megfelelő összegért.
Az se legyen gond, hogy akár farmerben, pólóban jelenünk meg – hogy turisták vagyunk, hogy nem kazahok és nem oroszok, úgyis messziről látszik.
A kazahok egyébként barátságos, készséges emberek. Érdeklődőek, nyitottak, s ha éppen nem egy kizárólag oroszul értő és beszélő buszvezető oktat ki arról, hogy a nyelvtudás milyen hatalom (ergo, tanuljunk csak oroszul), akár azt is mondhatnánk róluk, hogy udvariasak.
Ezen tulajdonságukra pedig nagy szükségük lesz a jövőben, ha a világ különböző részeiről érkező turistákat akarják elbűvölni, megmutatni a kazah kultúra sokszínűségét. Ami nem feltétlenül Nur-Szultánban mutatkozik meg a leginkább.
– Ez a város az acél, a beton és az üveg városa – tetszi hozzá egy férfi a szállodai szaunában, megtoldva azzal, hogy az egykori főváros, Almati barátságos, óriási múlttal rendelkező, élhető hely. Nur-Sultánnak erre bizony még jócskán kell várnia!
Még nincs hozzászólás