Asszony-iszony és vőlegényfrász
Talán nincs is olyan nő, aki életében legalább egyszer ne ábrándozna arról, hogy hatalmas, abroncsos, hófehér habos-babos királylányruhájában végigvonul az oltárig. Természetesen úgy, hogy minden szem rászegeződik, és a sárga irigységtől pukkadozó, még szingli barátnők magukra erőltetett mosollyal nézik az eseményt.
Persze, az oltár előtt ott áll a hőn áhított, jól fésült „szőke herceg”. A vendégsereg épp olyan öltözékben virít, amilyenre vágytunk. Minden szál virág épp ott van, és úgy áll, ahogy mi gondoljuk… Hiszen ez csakis a mi napunk!
ÉBRESZTŐ, HÖLGYEIM! Ez nem egy jól megírt forgatókönyv alapján zajló hollywoodi mozifilm, hanem az emberi élet egyik legfontosabb mérföldköve; az esküvő, amikor összekötjük az életünket egy másik emberével, és attól kezdve az „én” és a „te” helyett a „mi” lép életbe.
Már a nevében is benne foglaltatik az eskü szó, vagyis fogadalmat teszünk egymásnak: „holtomiglan, holtodiglan, jóban és rosszban kitartunk”. De valahogy a nagy izgalomban, készülődésben erről sokan elfeledkezünk, és hajlamosak vagyunk a külsőségek, a látványelemek közt elveszni, ahelyett, hogy közösen élnénk át a meghitt pillanatokat. Ilyenkor pedig jön minden vőlegény rémálma: az ara-para.
Mit akar a nő?
Sokat vitatott kérdés a férfiak és a nők értékrendje, a dolgokhoz, és egyáltalán az élethez való hozzáállása. Ez nincsen másként a párválasztáskor és a családalapításkor sem. Mi, nők türelmetlenebbek vagyunk férfitársainknál, mindent azonnal akarunk – ha pedig azt a mindent nem kapjuk meg tüstént, kő kövön nem marad.
Elsődleges számunkra a biztonság, és sokkal könnyebben kötelezzük el magunkat. Így aztán a harmadik randevú, az első elcsattant csók után már szinte halljuk is a templomi harangok zúgását, és a nászindulót dúdolgatjuk este a zuhany alatt. Netán már pedzegetjük is kiszemeltünk álláspontját az eljegyzés, házasság, családalapítás témakörében. A kapcsolat előrehaladtával ez oly mértékig is elfajulhat, hogy már-már az őrületbe kergetjük szívünk választottját.
Mivel idővel bármit megtennénk, hogy végre mi is kiposztolhassuk közösségi oldalunkra a csodásan csillogó gyűrűt, és fogadhassuk a gratulációkat. Majd rögtön másnap hozzá is láthassunk a minimum 300 fős vendégsereg összeírásához és a tökéletes helyszín kiválasztásához. Természetesen kizárólag a mi igényeink és vágyaink szerint – hiszen a párunknak úgyis jó lesz, ahogyan mi szeretnénk.
És miért ne tennénk így? Carrie Bradshaw sem csinálta másképp a Szex és New Yorkban, miután Mr. Big a közös esti vacsorafőzés közben váratlanul – vagy annyira mégsem váratlanul, Carrie unszolására – megkérte a kezét. Na, de gondoljunk csak vissza: hogyan is folytatódott a történet?
Igen, igen! Carrie-t is utólérte az „ara-para”, Mr. Biget pedig ettől a „vőlegényfrász”.
De akkor mit akar a férfi?
A teremtés koronái nálunk sokkal lassabban szánják rá magukat az elköteleződésre. Ám amikor leteszik a voksukat, azt legtöbb esetben komolyan is gondolják – hacsak nyomós érvek el nem tántorítják őket. Az önző, hisztérikus, követelőző viselkedés pedig eléggé annak számít.
Míg belénk, nőkbe már egészen kicsi korunk óta a családi fészek melegének őrzését nevelik, addig a férfiakba a családfenntartó, egzisztenciateremtő szerepet. Sokan azért is hezitálnak, mert előbb szükségesnek tartják a közös élethez a megfelelő háttér megteremtését.
Horváth László januárban kérte meg menyasszonya, Gyimesi Andrea kezét. Akárcsak Mr. Big, vacsorafőzés közben tette fel a nagy kérdést – azonban Lackó előrelátóbb volt, ő bebiztosította magát azzal a bizonyos gyűrűvel.
„Én úgy gondolom, akkor kell megkérni a szerelmünk kezét, ha úgy érezzük, az a nő van mellettünk, aki minden elvárásunknak megfelel. És a kapcsolatnak még abban a fázisában, amikor még szerelmesek vagyunk, nem pedig megszokásból házasodunk össze. A nagy jeleneteknek sem vagyok híve, de szerettem volna, hogy meglepetésként hasson, ezért akkor kértem meg Andi kezét, mikor a legkevésbé számított rá. Éppen zöldséget hámozott a vacsorához.”
Andi erre így emlékszik vissza:
„Kicsit számítottam rá, hogy megkéri a kezem, de épp akkor nem is gondoltam rá. Éppen vacsorát készítettem, amikor viccelődni kezdett a lánykéréssel kapcsolatban – én persze nem hittem el. Majd mondta, hogy csukjam be a szemem, és ott állt a piros dobozzal, benne a gyűrűvel. Mindketten meghatódtunk, én sikítoztam örömömben. Legszívesebben világgá kürtöltem volna, hetekig a föld fölött lebegtem a boldogságtól.
Ennek a hangulatváltozásaim vetettek véget, mivel három hét múlva kiderült, hogy babákat várunk. Így az esküvőt most elhalasztottuk, mivel azt szeretnénk, hogy a gyerekeink is részesei legyenek majd a házasságkötésünknek.”
Még nincs hozzászólás