Apává válni
Apává nem légüres térben lesz valaki. Minimum kell hozzá egy gyerek, s nem árt hozzá egy anya sem.
Az apává válást – szerencsére – sokkal többféle úton-módon tudjuk elképzelni, mint az anyává válást. Vannak olyan férfiak, akik már a várandósság időszaka alatt szoros kapcsolatot teremtenek születendő gyermekükkel, a szülésben tevékenyen támogatják az édesanyát, és mindjárt az első fürdetéstől kezdve „jól áll a kezükben a gyerek”. Ők azok, akik nem segítenek a gyereknevelésben és a háztartásban, hanem megosztják a feladatokat a párjukkal. A különbség nem csak játék a szavakkal, sokkal inkább szemléletbeli különbséget jelöl. Alapvetően az egyenlőségen, illetve a szerepek felcserélhetőségén alapul, legyen szó akár a család anyagi megalapozásáról, akár érzelmi stabilitásáról. Ez a modell a skandináv országokban a legelterjedtebb, ahol a törvénykezés is segíti, hiszen például az apák ugyanolyan jogon és épp annyi ideig maradhatnak otthon a gyermekükkel, mint az anyák. Ez a családi szerkezet ugyan bizonyos rétegek körében Magyarországon is terjed, társadalmi elfogadása azonban messze nem széles körű.
Sokkal ismertebb még nálunk a hagyományos modell, amelyben a férfi a kenyérkereső, és az édesanya marad otthon hosszabb-rövidebb ideig a gyerekekkel. Az apává válásnak ebben a felállásban is több időpontja és módja lehetséges. Van, akit már a szülőszobán, van, akit csak sokkal később, akár csak az első legózás alkalmával érint meg az együttlét varázsa, és igazán csak ettől kezdve érzi magát fizikailag is apának. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a – most már megnövekedett, és az anya fizetését hiányolni kénytelen – család eltartásának felelősségét ne tekintené magáénak. Az „apaságnak” ez az aspektusa nem olyan látványos, így könnyű figyelmen kívül hagyni, pedig nem kevésbé értékes, mint a pelenkázás vagy az esti fürdetés. Érdemes a kismamáknak is megfontolniuk ezt, például olyankor, amikor a munkából hazaérkező fáradt férj kezébe nyomják a gyereket, még mielőtt az akár a cipőjét levehette volna. Ha ilyenkor nem elég nagy a lelkesedés, hamar megkaphatja a férfi, hogy „neked mi nem is számítunk”, miközben egész napi munkája a család jólétének megteremtéséről, megtartásáról szólt.
Önmagában bármelyik felállás, és ezek bármilyen kombinációja is jól működhet, amennyiben kölcsönös egyetértésen alapul. Sok múlik azon, hogy ki milyen mintával és elvárásokkal érkezik a házasságba, milyen anya- és apaképet őriz magában, s ezektől mennyire akar feltétlenül eltérni vagy ragaszkodni hozzájuk. Ha a két szülő gyerekkorából hozott mintája a szülői szerepekről nagyon eltérő, akkor érdemes többet kommunikálni a feladatok megosztásáról, hiszen mindkét félnek más lesz a magától értetődő, így könnyen elbeszélhetnek egymás mellett, ami sok feszültséget eredményez.
A hagyományosabb családszerkezet abban az esetben lehet nagyon sérülékeny, ha a környezet nem teszi gazdaságilag ésszerűvé a megvalósítását, például azért, mert a férj elveszíti az állását, a feleségnek a férjénél jobban fizető állást ajánlanak, vagy a családi vállalkozásba a két fél – vagy családjaik – nem egyformán invesztáltak.
Apává nem légüres térben lesz valaki. Minimum kell hozzá egy gyerek, de furcsamód nem árt hozzá egy anya sem. Ahogy a gyerekeknek az anyjuk és apjuk tart tükröt, amiben megláthatják a nagyszerűségüket vagy – kevésbé szerencsés esetben – esetlenségüket, gyengeségeiket, úgy az apák az anyák által tapasztalhatják meg legjobban, milyen szülők is ők. Ha az anya meg van róla győződve, hogy gyermeke a férje kezében van a legnagyobb biztonságban, akkor az úgy is lesz. Ha örömmel és büszkeséggel tölti el, amint az együtt játszó, szunyókáló, nevető, olvasgató apát és gyermekét látja, akkor az apa és a gyerek boldogan fognak időt tölteni egymással. Ehhez, persze, nem árt, ha az alapértékek megegyeznek, de szükséges némi rugalmasság is, hiszen kizárt dolog, hogy ugyanaz legyen fontos mindkettejüknek vagy hogy minden egyes szülői dilemmában egyformán döntsenek. Szerencsére a gyerekekben általában megvan a rugalmasság, így könnyen alkalmazkodnak ahhoz, ha például apánál hosszabbra nyúlik a vacsora, és csak később kerülnek ágyba, vagy ha, horribile dictu, több nyalánkságot kapnak egy séta során.
Ha a gyereknevelésben is képesek elismerni egymás erősségeit – „senki sem tudja úgy megnevettetni a fiamat, mint a férjem” –, és elnézőek tudnak lenni a másik gyengeségeivel – „ha este elmegyek tornázni, a kicsik biztos egy órával később fekszenek le, viszont háromszor annyi mesét kapnak” –, akkor mindketten jó szülőknek érezhetik magukat.
Különleges körülmények között, persze, épp az anya hiánya teheti igazán apává a férfit. A Nevelési Tanácsadóban egyre több olyan apával lehet találkozni, akik nem a feleség unszolására keresik fel a pszichológust. Ez egyrészt örvendetes, amennyiben azt mutatja, hogy a férfiak is egyre nyitottabbak a segítség elfogadására, másrészt azonban annak is jele, hogy egyre több apa kénytelen egyedül nevelni a gyermekét.
Valószínű, hogy korábban ezekben a helyzetekben a gyerekek nagyszülőkhöz, vagy akár állami gondozásba kerültek volna. Most azonban a férfiak egyre inkább kiállnak apai jogaikért. Ez gyakran okoz elhúzódó, gyilkos válópereket, egészen addig, amíg az apaságnak nem lesz nagyobb a társadalmi presztízse, amíg az apaság le nem vetkőzi másodrangú szerepét.
Még nincs hozzászólás