Anya, apa, figyelj!
Az a gyerek, akivel beszélgetnek, megnyílik: ilyenkor épül ki az a bizalmi kapcsolat közte és a szülők között, amit még a kamaszkori dackorszak se tud reménytelenül elrontani. Engedjük hozzájuk a szavakat mondókákkal, versekkel, dallal, és sok mesével! S közben mi, felnőttek beléphetünk a gyerekek szórakoztató nyelvi világába.
„Boldogító pillanat, amikor a gyerek beszél, és megnyílik nekünk” – mondta Halász Judit, aki közismerten nagy mesélő, s ha gyerekeknek énekel, minden figyelme az övék: nem a közönségnek, hanem a közönséggel játszik. Meggyőződése, hogy nagyon sok élményből marad ki az a szülő, nagyszülő, aki nem beszélget eleget a gyerekekkel, nem mesél nekik. Bár nem könnyű megfelelni az állandó miértekre, hisz a három-négy éveseknek be sem áll a szájuk, de akármilyen fárasztó, válaszolni kell minden feltett kérdésre. A gyerekkor hamar elmúlik, és amit elmulasztottunk, nem pótolható.
„Emlékszem, egyik nyáron a Neretva völgyében autóztunk, a fiam hároméves volt – mesélte a ma már háromszoros nagymama a Ridikül adásfelvétele előtt. – Magas sziklafalak között, egy mély völgyben kanyarog ott az út. A gyerek minden magaslatnál megkérdezte: és ha valaki onnan leesik? Válaszoltunk rá, hogy annak bizony kampec. De ha szárnya volna? Akkor bizony elrepülne, nem lenne baj. És ez így ment órákon keresztül. Ismételte ugyanazokat a kérdéseket. Mi pedig válaszoltunk. Őrült türelem kell hozzá, de az ilyen beszélgetésekből megtudjuk, mi foglalkoztatja, mi bántja, és főleg, hogy mi érdekli a gyereket.”
Novodomszky Éva amolyan igazi mediterrán családban él, ahol minden fiú sokat és szívesen beszél. „Olyan élmény hallgatni őket! Akkor nyílnak meg legjobban, amikor együtt vacsorázunk, ülünk az asztal körül, vagy ha leülök velük játszani a szőnyegre. A kisebbik fiam, Marco abban a korban van, amikor remek szavakat költ. Egy alkalommal látott egy félmeztelen nőt a strandon, és azt kérdezte: miért van a néni puncérban? A nagyobbik, Christiano, aki már tízéves, amikor megvitattuk, hogy mégis csak egye meg a sütőtöklevest, mert egészséges, sok benne az antioxidáns, ettől fiatal marad, azt kérdezte: akkor a mami (nagymama) is mindig ilyeneket eszik, hogy olyan jól néz ki? Azonnal hívtam anyukámat, és elmeséltem neki.”
Éva, ha a gyerekekkel van, akkor nem, vagy ha muszáj, csak röviden telefonál. A kisebbik fia egyébként nem is hagyja, hogy ne figyeljen rá, fél perc után elkezdi mondogatni, hogy „tedd le a telefont”. Igényli a szemkontaktust is, nem érti, hogy ha autóznak valahová, és ő a hátsó ülésről beszél a mamájához, az miért nem néz rá. Amikor az ölében ül, és Éva valaki máshoz szól a családban, a három és fél éves kisfiú megfogja az arcát, és maga felé fordítja. Őt aztán nem győzi le holmi ordibáló mobiltelefon!
Halász Judit, kedvelhető nagymamai elfogultsággal a gyerekek verbális képességeinek fejlesztéséről ezt mondta: „A legnagyobb unokám választékosan beszél, nagyon tehetségesen mond verset, az iskolában ő alakította a török szultánt az Ezeregyéjszakában, és nagyon jól játszott. De a másik kettőnek is gazdag a szókincse. Rengeteget olvastunk nekik, komoly, jó meséket mondtunk. Még nem tudtak olvasni elsősként, amikor az egész A Pál utcai fiúkat felolvastunk nekik, meg egy egész May Károly indiános könyvet. Nagyon szívesen hallgatták.”
A gyerekek kifejezőkészsége, beszédstílusa, nyelvi fantáziája a közös összebújó mesélésekkel, a papa–mama–gyerek szabadjára engedett beszélgetésein fejlődik, amikor bármerre viheti őt a fantáziája, a szülő megy vele. Halász Judit nemcsak a három unokájának mesél esténként: állandó szereplő sok-sok gyerekszobában a lemezeivel. Ideális esetben a gyerek a szülővel együtt hallgatja a dalokat. Halász Judit szerint nemcsak az a fontos, hogy olvassunk, meséljünk a gyerekeknek, figyelni kell arra is, hogy értik-e.
„A legnagyobb és a középső unokám között másfél év van. Amikor nálunk voltak, az esti meséknél a kisebbik öt perc alatt elaludt, a nagyobb meg kérte, hogy még, tovább, tovább. Egy nap csak a kisebbik aludt nálunk, és ugyanazt a mesét kérte. (Alekszej Tolsztoj Pinokkió-meséje volt, az Arany kulcsocska.) Elkezdtem olvasni, és egy-egy szónál megkérdeztem: érted, mit jelent? Nem értette. Rájöttem, hogy ezért aludt el rajta korábban. Minden ötödik szót meg kellett magyarázni, és újra és újra elkezdeni a mesét. A népmesékkel ugyanez a helyzet, nagyon nehéz, ma már nem használt szavakat tartalmaznak. Úgyhogy eleinte olyan mesét kell keresni, amit a gyerek könnyen megért. Az ismeretleneket meg el kell magyarázni. Az unokám az állandó szómagyarázattal együtt élvezte a mesét, és nem akarta, hogy abbahagyjam.”
Természetesen Judit unokái dalokat is kérhetnek. De a nagymama csak este, altatáskor énekel nekik, amikor már sötét van, és elkezdik unszolni. Ez persze azt jelenti: még ne menj el, még maradj velünk egy kicsit!
Éva is mesél, és énekelt is, ami náluk nem volt sima ügy, ugyanis saját bevallása szerint neki nincs jó hallása, a fiainak viszont igen. De nem ez volt a lényeg, hanem a közös élmény: „Játszani, és játék közben beszéltetni, beszélni: nagyon sok szó ragad rájuk ilyenkor. Nekünk kell kinyitni a gyerek világát. A kortársaitól is sok mindent megtanul, de a gyerekek nem fogják egymást kijavítani, ha valamit nem jól mondanak, nem adnak magyarázatot arra, amit nem értenek. Ez a mi dolgunk.”
S hogy ebben a mai információáradatban mivel lehet lekötni a gyerekeket? Halász Juditnak egyszerű válasza van erre: kölcsönös figyelemmel.
Még nincs hozzászólás