Amikor az embernek eszébe jut, hogy öregszik
Kedves fiatal barátnőm, azt mondod, még soha nem gondoltál az öregségre. Miért is tetted volna. Hiszen olyan fiatal vagy. Amikor az ember még huszonötön innen van, egészen elképzelhetetlen, hogy valaha öreg lesz.
Hogy egyszer háromszor annyit él majd, mint amennyit eddig. Pedig megtörténik. És a furcsa a dologban az, hogy ez a rengeteg idő nem egyforma sebességgel múlik. Valamiképpen minél idősebb az ember, annál gyorsabban. Tudom, butaság, mégis így tapasztaltam.
Régen, kisiskolás koromban egy nyári szünidő végtelennek tetszett. Ma a nyár elrepül, akár egy pillanat. S ebben a gyorsuló időben valahogyan mégis lassul az agy. Lassabban tanul, gyorsabban felejt.
Egyszer csak azt tapasztalja az ember, hogy nem jut eszébe egy név. Persze nem a gyereke, nem a barátnője, nem a párja neve, de egy régen látott színészé például. Aztán az ember bemegy a kamrába, megáll, és nem tudja, miért is ment be? Meg a kulcsot benne hagyja a zárban, és elfelejti, hová is tette a pénztárcáját. S akkor megijed. Ez már a demencia jele?
Persze még nem az. Remélhetőleg. Mégis eszébe jut, hogy netán öregszik. És eszébe jutnak régi dolgok, régi emberek. Arról, amit írtál, bizony nekem is eszembe jutott a nagymamám, aki régen nincs már közöttünk.
Látom őt, amint kecsesen faragott, bordó bársonnyal kárpitozott karosszékben üldögél, Budakeszin, ahol lakott. S ahol gyerekkorom szünidőit töltöttem, épp, mint te is minden évben. Egyre tisztábban látom őt, a kámforszagú konyhában, a sparhelt mellett.
A furcsa szag okát ma már ismerem, tudom, hogy fájó ízületeit kenegette a kámforos kenőccsel. Akkor nem tudtam, csak azt, hogy a szag nagymamához tartozik, aki örökké fázott, még nyáron is. Meg kellett rakni a sparheltet őmiatta. De nagymama, mondtam, kint kánikula van.
Áh, legyintett, fázok, mert megöregedtem. Még az is lehet, hogy ez már a halál szele, mondta. Én pedig menekültem a szagtól és a gondolattól ki a szénaszagú, meleg nyárba, a kertbe, a cseresznyefára, a végtelennek tűnő nyárba. És nem törődtem az idő múlásával. Ültem a fa tetején, és oly beláthatatlanul messze volt az öregség.
Hiszem persze, hogy még ma is messze van, de már nem annyira.
Ötven felett másként gondol az ember az időre. Elkezdi keresni saját sorsát a régiekében. Egyre gyakrabban érzi a derekát, amikor reggel hirtelen ül fel, kel ki az ágyból, és akkor döbben rá, hogy hiszen a nagymamámnak is örökké fájt a dereka. Keresi az emlékeket, mert fontos dolgokat akar megtudni önmagáról.
Amikor először tép ki egy fehér hajszálat, hirtelen elkezdi érdekelni, hogy a felmenői mikor kezdtek el őszülni. Mikor húzták ki az első fogukat, hány éves kortól mondtak le az örökös fogyókúrázásról, és mikor volt, hogy már nem sminkelték magukat. S az ember rájön, hogy semmikortól.
Mert az öregedés nem annyit jelent, hogy már nem vagyok nő, nem vagyok büszke és hiú. Csak talán egy kicsit kevésbé. Nem annyit jelent, hogy az ember elveszítheti a méltóságát. Ellenkezőleg. Bizonyos kor után már nem is marad számára más. Már nem hamvas, már nem kívánatos, már nem remélhet lángoló szerelmet, sikert, szebb, jobb holnapot. Nem marad számára más, csak belátni és – miként írod – méltósággal viselni ezt.
Még nincs hozzászólás