A vérrokonságot felülírja a düh
A testvéri kapcsolat sajnos nem mindig a szeretetről és az örök összetartozásról szól. Rengeteg történelmi példa támasztja alá, hogy a közös szülők gyermekei sokszor egymás ellenségei voltak a hatalomért vívott harcban. Ma már ilyen kevés akad, a trón helyett azonban harcolnak a szeretetért, a figyelemért, a javakért. Korunkban a testvérféltékenység az, ami meg tudja mérgezni ezt a viszonyt.
A testvéri kötelék örök és megbonthatatlan – de ez nem jelenti azt, hogy az élet nem teszi rendszeresen próbára. Osztozni kell a szülők szeretetén és figyelmén éppúgy, mint a családi javakon, ráadásul folyamatosan bizonyítani kell: az ember ér annyit, mint a másik. Az ilyen helyzet sok esetben féltékenységet szül; a kérdés csak az, hogy ez egészséges határokon belül marad-e, vagy megmérgezi a család életét.
A történelemkönyvek bővelkednek a testvérekről szóló sztorikban. Vannak köztük igazán kedvesek is: Görgey Artúr például a szabadságharc szinte összes csatáját úgy vívta, hogy a segédtisztje saját öccse, Görgey István volt.
Ám a többség nem azzal vonult be a köztudatba, hogy híresen jó viszony lett volna köztük. Vegyük csak Romulust és Remust, Róma alapító ikreit, akiket egy farkas nevelt fel. Ők tizennyolc éves korukig elválaszthatatlan jó testvérek voltak, majd úgy döntöttek, saját várost alapítanak. Ekkor összevesztek a városalapításon, s a döntést végül az istenekre bízták.
Remust feldühítette, hogy a felsőbb erők a testvérét támogatták, s amikor Romulus ásni kezdte az új várost határoló árkot, Remus lekicsinyellte, és átugrotta a leendő fal helyét, ami rossz ómen volt, hiszen azt jelentette, a város könnyen bevehető lesz. Erre válaszul Romulus ott helyben megölte Remust.
Testvérgyilkosságra egyébként bőven volt még példa a világtörténelemben. Nagy Konstantin császár fiai, II. Constantinus és Constans apjuk halála után vesztek össze a hatalmon: a két testvér közt kitört a háború, amelyben II. Constantinust megölték.
De nem volt életbiztosítás az Oszmán Birodalomban sem az uralkodóház tagjának lenni: a 17. századig az volt a szokás, hogy ha meghalt a szultán, akkor az a fia, aki előbb jutott Isztambulba, szultánnak koronáztatta magát. Testvéreit pedig kegyetlenül kiirtatta feleségestül, családostul, hogy ne legyenek trónkövetelők.
Ha tehát csak a történelemkönyveket vesszük alapul, megállapíthatjuk, hogy a testvérség nem csak a szeretetről és az összetartozásról szól – főleg, ha a hatalom megszerzése a cél. Szerencsére ma már ritka, hogy egymás életére törnének a testvérek – még ilyen nagy tét esetében is.
A leghíresebb ma élő uralkodócsalád, a brit dinasztia két trónörököse a legjobb példa erre: Vilmos és Harry igazi bajtársi és testvéri szövetségben élnek annak ellenére is, hogy apjuk után az egyikük következik majd Európa legpatinásabb trónján.
Nemcsak a nép, de maga Harry is úgy gondolja, hogy bátyja alkalmasabb erre a posztra, és láthatóan nem is törekszik rá, hogy akár csak viselkedésében is megfeleljen a trónörökössel szemben támasztott feltételeknek.
Természetesen nem csak trónviszály keserítheti meg a testvérkapcsolatokat: a civilek között sem mindig felhőtlen a viszony. A féltékenység ugyanis nem hatalomfüggő; akár apróságok is elidegeníthetik egymástól azokat, akik egyébként születésüktől fogva összetartoznak.
„A nővérem mindig jól tanult, osztályelső volt az általános iskolában – mesélte Kata. – Mivel én is ugyanoda jártam, folyton azzal kellett szembesülnöm, hogy hozzá hasonlítgatnak. Azt kérdezgették, miért nem tudok én is olyan jól tanulni, mint ő. És nemcsak a tanároktól, de otthon is ezt hallottam" – mesélte az immár szakmunkásvizsgára készülő lány.
Sokáig „Bezzeg-Eszter”-nek hívta a testvérét, és ha csak kiejtette valaki a nevét, máris idegesen ütni-vágni kezdett. „Azzal, hogy mindenben hozzá mértek, elérték, hogy meggyűlöljem a saját testvéremet."
Évekig tartott az a helyzet, hogy Kata és Eszter a lakáson belül is kerülgették egymást. „Eszter, persze, próbált közeledni, de addigra úgy elvadultam, hogy ezt észre se vettem. Sok csúnya dolgot vágtam a fejéhez igazságtalanul" – ismerte el a lány.
A konfliktust végül az oldotta fel, hogy Kata teljesen más utat választott. Nyolcadik osztály után nem érettségit, hanem szakmát akart szerezni, így viszont már nem volt kihez hasonlítani. Saját útját járva pedig lassan visszatalált a testvéréhez is. „Nem mondom, hogy az eltelt évek nem ejtettek mély sebeket mindkettőnkön, de nagyon igyekszünk, hogy ezek a sérülések begyógyuljanak."
Kata története tehát jól végződött, de nem mindenkinek sikerül túllépnie a régi sérelmein.
„Valahogy mindig utolsónak éreztem magam a sorban – idézte fel a gyermekkori emlékeit Zsófi. – Egy húgom és egy öcsém van, mindketten jóval fiatalabbak nálam. Ők ketten jó testvérek, mindenben összetartanak, de én valahogy nem fértem bele az ő csapatukba. Azt hiszem, így alapozódott meg a rossz viszonyom velük.
Én repültem ki aztán leghamarabb a családi fészekből, és azzal meg is szűntem családtagnak lenni. Bár azóta mindannyian felnőttünk, úgy érzem, még mindig ők a szüleim szeretett gyermekei – én pedig már nem tartozom közéjük."
Zsófi elmondta: azt, hogy gyerekkorától kezdve féltékeny volt a testvéreire, soha nem sikerült levetkőznie – igaz, nem is volt miért. „Sajnálom, hogy nekem nincs igazi testvérem. Bár kettő is van, igazából egyik sem viselkedik velem valódi testvérként, aki mindent megtesz a másikért. És el kell ismerni, ez fordítva is így van. Egy dologra mégis jó volt ez a dolog: a saját gyerekeimnek már nem engedem, hogy elszakadjanak egymástól."
A fiatal anyuka szándékosan vállalt két gyermeket: be szerette volna bizonyítani – elsősorban magának –, hogy az ő példája nem általános érvényű. Három- és ötéves fia állandó harcban áll egymással, de ő pontosan tudja: ez csak a látszat.
„Ha az egyik különfoglalkozáson van, a másik nem tud mit kezdeni magával. Ők együtt nőnek fel, közösen játszanak, még a barátaik is ugyanazok. Természetesen megvívják a maguk csatáit egymással, de már az óvodában is tudják, hogy bármikor számíthatnak a másikra. Remélem, azzal, hogy örök játszótársat kaptak a fivérükkel, az örök barátságot is megalapozzák a kisszobában vagy épp a homokozóban."
Még nincs hozzászólás