A társas lény magányossága
Mindig is tudtuk, de Elliot Aronson pszichológus nagy hatású könyve óta papír is van arról, hogy mi, emberek, társas lények vagyunk.
A helyzet az, hogy a hosszú távú egyedüllétet kevesen választják önkéntesen, a pár nélküli élet rendszerint kényszerűség, olyasmi, amit nem akarunk, mert tudjuk, hogy alapvetően nem természetes. Ennek ellenére előfordul, hogy az ember alkalmanként szingli lesz – így is jövünk a világra –, úgyhogy ez olyan állapot, amit kénytelenek vagyunk elviselni.
A facérsághoz való hozzáállás életkoronként más és más. A már jó tíz éve begyűrűzött angolszász kifejezéssel élve, a harmincöt-negyven alatti facérokat szinglinek szokás nevezni. Ezt a szót hímezték annak a mozgalomnak a zászlajára, amely szerint egyedül is lehet teljes értékű életet élni, élvezni a mindennapokat, és nem kell a facér státuszra úgy tekinteni, mintha billogot égettek volna az ember homlokára, amire aztán a társadalom kapcsolatban élő tagjai gúnyos mosollyal mutogatnak. Szingliként sokkal nehezebb elviselni a Valentin-napot is, ami tulajdonképpen nem más, mint egy hadüzenet nélküli megelőző csapás minden pár nélkül élő emberi lény kedélyállapotára. Ha az embernek van barátnője, felesége, akkor a szerelem nagy, rózsaszín ünnepét is könnyebb elviselni – de lássuk be, csak egy hajszálnyival.
Negyven fölött aztán a játékos, Bridget Jones világát idéző szingli kifejezést le szokták cserélni a jóval riasztóbban hangzó „egyedülálló” szóra, s ebben az életkorban már férfiként is mind több lelkierő kell ahhoz, hogy az ember pár hónap vagy év után ne kezdjen el kétségbeesni, és vég nélküli önmarcangolásba fogni. Ez, persze, nem jó stratégia, akár épp most hagytuk ott az egyetemet, és úgymond előttünk az élet, akár egy válással a hátunk mögött, a negyedik X után vagyunk.
A szingliséggel az egyik legnagyobb, és szinte észrevehetetlen probléma, hogy az ember bezárkózik, így aztán mikor egy érdekes nő kerül az útjába, nehezen kavarodik ki ebből az állapotából. Sajnos, míg az élet egyéb területein a tapasztalat pozitív jelenségnek számít, a párkapcsolatok terén paradox módon inkább hátrányt jelent. Minél többet éltünk, annál bénítóbbak a saját beidegződéseink, előző kapcsolataink alatt szerzett félelmeink, így az elénk kerülő lehetséges társ-jelölteket sem tudjuk előítélet-mentesen szemlélni. Ez, persze, egyrészt igazságtalan a másikkal szemben, másrészt a legjobb recept, hogy továbbra is szinglik – vagy egyedülállók – maradjunk.
Az pedig csak ideig-óráig izgalmas. Elvégre társas lények volnánk.
Még nincs hozzászólás