A szívesség-kelepce
A kérések sokunk előtt az elkötelezettség bűvös csapdáiként lebegnek, amelyekbe könnyű beleesni, ha számítunk mások segítségére. Ezért sokszor inkább lebeszéljük magunkat róla, nehogy adósok maradjunk vagy épp gyengének lássanak minket.
Miközben engedelmeskedünk a visszatartó erőnek, elfeledkezünk arról, hogy az adok-kapokban milyen nagy kapcsolatépítő erő rejlik. Olykor elég az értő figyelem, egy bátorító megjegyzés vagy egy apró ajándék ahhoz, hogy úgy érezzük, hegyeket is mozgatnánk a másikért.
Sok esetben mégis ott motoszkálnak a magányos boldogulásra ítélő kétségek: Van-e jogunk gazdálkodni a másik idejével, energiájával? Nem tart-e majd minket gyengének, ha hozzá fordulunk? Nem köteleződünk-e el túlságosan, ha kérni merünk egy olyan világban, ahol minden a saját erőből való boldogulást hirdeti?
Baktay Zelka pszichológus szerint az utóbbi kérdésfelvetés eleve alaptalan, hiszen nem a kérő az, aki elköteleződik, hanem az adó. „Hasonló ez, mint a pénzvilágban. Az adós fogja a pénzt, és igyekszik elfelejteni az egész dolgot, miközben a bank szigorúan nyilvántartja az adatait. A valóban elkötelezett a segítséget nyújtó, hiszen ő az, aki igazán számon tartja a jótéteményeit. Mondhatni, a kérést rövid távon jutalmazza az azonnali és kedves teljesítéssel. Hosszú távon azonban az egykori kérő az, aki hajlamos megfeledkezni a korábbi szívességről – egészen odáig, míg az adó elő nem áll egy kéréssel. A kérésnek remek kapcsolatépítő ereje van, sokan mégsem élünk vele. Ennek oka az elköteleződés hiedelme mellett annak a bizonytalansága, hogy az adó mit fog majd felszámolni a kérés teljesítéséért. Ezt a bizonytalanságot erősíthetik az ehhez kapcsolódó korábbi rossz, sőt traumatikus élmények, például a sorozatos elutasítás. A derűsen, legyintve teljesített kérést ugyanakkor könnyen elfelejtjük.”
Persze, nem mindenki vár el a viszonzást. Sokakat az adás, a segítségnyújtás öröme motivál.
„Amikor segítünk valakinek, a lelkünk azt úgy fordítja le, hogy bizonyára szeretjük, kedveljük őt. Már egy olyan apró kérés, hogy adja közelebb a mézet a teához, azt az érzést kelti egy készséges emberben, hogy a másik megérdemli, hogy tegyek érte valamit. A tudattalan ezt úgy könyveli el, hogy ha teljesítettem a kérést, akkor a kérő kedves a számomra, és biztosan jót cselekedtem” – erősíti meg a szakértő, aki hangsúlyozza: a kérés egy új keletű kommunikatív cselekvés, amelynek a használatát tanulni kell.
Kezdetben érdemes apróságokon gyakorolni, amiket biztosan teljesítenek. Például megkérni az anyósunkat, hogy vegyen pár zsemlét az unokának, amikor jön hozzánk. Ő örömmel megteszi, hiszen ettől úgy érzi, szükségünk van rá.
„A jó kérés titka az indoklás – mondja a pszichológus. – Bármiféle is, jobb, mint a semmilyen. Az agyunk addig dolgozik, amíg sikerül összehoznia a kérést az indoklással. Aki kételkedik ebben, próbálja csak ki!”
Még nincs hozzászólás