A szerkesztő jegyzete
Februárban kezdődött. Egy reggel arra ébredtem, hogy a nyakam körül ólálkodik. Sunyin, alattomosan közelített, csendben. Bezzeg én nem voltam csendes, amikor felemelve a fejemet azt éreztem, hogy megérkezett a világvége. Csillagokat láttam az első mozdulattól, mire ő csak nevetett a markában, majd visszahúzódott kis odújába. A fájdalomhoz volt szerencsém, és nem is sejtettem, hogy ez még csak a kezdet.
Arra gondoltam, amire ilyenkor általában gondolni szoktunk: elfeküdtem a nyakamat, vagy esetleg megrántottam a nagy-nagy semmittevésben. Aztán délutánra elvetettem mindkettőt, mert addigra gyakorlatilag gólemmé merevedtem. A parkolóban sírtam – nem tudtam kiállni a kocsival, ahhoz ugye hátra kellett volna fordulni. Végül kínnal, keservvel valahogy hazajutottam, másnap pedig egy reumatológushoz.
Nagyon helyes nő volt, épp a saját gyerekét körözte telefonon, mert a srác egy másodperc alatt, köszönés nélkül tűnt el a rendelőből. Én meg csak ültem bénán és riadtan, mert ezt az érzést is jól ismerem, csak hát most itt lenne ez a fájdalom, ez a vacakság, ugye.
A gyerek végül előkerült, alapos vizsgálat után megszületett a diagnózisom is, nem nagy ügy, becsípődés, de annál kellemetlenebb. Akarok egy blokádot injekció formájában? Á, nem, már hős vagyok, kibírom, ha tudom, hogy miről van szó, mondtam.
Azzal engedett utamra a doktornő, hogy kevesebb ülés, mázsás válltáska lecserélése helyes kis ridülkre, mozgás, mozgás és mozgás.
Hazamentem, gyógyszert szedtem, nyakmerevítőben jártam, amiért a kisebbik fiam csak Jabbának becézett, kínlódtam és fogadkoztam. Ha ezen túlleszek, nem telik el úgy nap, na jó két nap, hogy ne mozogjak.
Sétával kezdtem március elején. Nagykabátban törtem fel a meredek erdei úton, a felénél meg kellett állnom. Közben gyönyörködtem a kora tavaszi fényekben. Azután mentem, amikor csak tudtam, egyre többet és egyre kevésbé akaródzott séta után befelé indulni a városba. Hát hol történik az meg, hogy három őz bámul rám, mint hívatlan vendégre, ha nem az erdőben?
Májusban, mire már a vékony cipzáros fölső is elég volt, meguntam a sétálgatást. Megpróbáltam a futást. Pontosabban a kocogást. Mondják, hogy csak a holtponton kell túljutni. De mi van akkor, ha minden méter holtpont? – tettem fel a kérdést az első kanyar után, vöröslő fejjel, kiszakadt tüdővel és úgy kétszázas pulzussal. Sétáltam hát megint, amíg helyre nem állt a szívverésem, amíg meg nem nyugodtak a sejtjeim. Néhány perccel később újra megpróbáltam. Futás, séta és újra futás.
Most júliust írunk, mára már csak a futás van. Az időeredményemet mondjuk, akkor sem mondom meg, ha pisztolyt tartanak a fejemhez, de nem is ez a fontos. Még csak az sem, hogy futás közben mint egy főnix madár, szinte a poraimból támadok fel az emelkedő után, hogy aztán újra nehezebb legyen és megint könnyebb. És a végén ott várjon a megérdemelt jutalom, a siker.
Valahogy így voltunk most a Ridikül magazin megújításakor is: rengeteg munka, aggódás, öröm, fáradtság, és újra munka, aggódás, öröm követte egymást.
Őszintén remélem, hogy a végeredmény, amit most a kezükben tartanak végül az önök tetszését is elnyeri, s hogy hónapról hónapra velünk tartanak majd.
Akár, ha gondolják, futás közben is…
Még nincs hozzászólás