A szépség ára
A szépségért szenvedni kell, de megéri - mantrázzák nők ezrei naponta gyantázás, szemöldökszedés, fogfehérítés közben. Törekvésük egyidős lehet a női nemmel. Minden időben igyekeztek megfelelni az adott kor szépségideáljának, méghozzá néha sokkal fájdalmasabb módszerek segítségével, mint mi.
Fűző
Kezdjük talán a legismertebbel. A fűző évszázadokon át kötelező kiegészítő volt a divatot követők körében. Elsősorban a derekat hivatott karcsúsítani, illetve melltartó hiányában a mellek felpolcolása volt a leglátványosabb feladata.
Népszerűsége egészen a 19. század végéig kitartott, holott levegőt alig lehetett kapni benne, a leülés és az evés is bajosan volt megoldható. A darázsderekú (akár 40 centis!), oxigénhiánytól pihegő nők nem kis fájdalommal járó áldozatot hoztak, hogy elnyerjék a kor férfiainak a tetszését, holott az 1800-as években több betegséget is a fűző mellékhatásának tulajdonítottak.
Krinolin
A 18–19-században elterjedt harang alakú szoknyák formáját a krinolin adta. Ez eleinte lószőrből, majd hajlított fémkeretből készült, és már önmagában is jelentős súlyt jelentett, hát még, amikor beborították a lepedő nagyságú szoknyával.
A The New York Times szerint 1858-ban átlagosan heti három halálesetet okozott a hatalmas abroncsos szoknya. Tragikomikus, megtörtént esetek szólnak arról, hogy a mólókon sétáló hölgyek szoknyájába belekapott a szél, és szó szerint a tengerbe fújta őket, ahol a nehéz fémváz és a szövetek súlya alatt elmerültek és megfulladtak.
1863-ban a chilei Santiagóban egy templomtűz során nagyjából kétezren vesztették életüket, mert az asszonyok a széles szoknyák miatt körülményesen tudtak csak menekülni. Számos olyan tűzesetet is dokumentáltak, amelyek során a szoknya kapott lángra, és – a bonyolult rögzítésnek köszönhetően – mire kiszabadították, már súlyos égési sérüléseket szenvedett, és szerencséje volt, ha életben maradt a viselője.
Lábelkötés
A lábelkötés számunkra érthetetlen hagyománya Kínában a 8. századtól tombolt, egészen az 1900-as évekig. Lényege, hogy a női láb minél kisebb, és lótuszvirág formájú legyen. Egy többméteres szövetdarabbal gyakorlatilag gúzsba kötötték a lábfejeket már kisgyerekkorban, a lábujjak lassan eltörtek, és a láb végleg deformálódott.
Becslések szerint megközelítőleg 10 millió nő eshetett át a fájdalmas eljáráson, amelynek következtében megszűnt a vérkeringés, vérmérgezés, vagy a lábujjak teljes elhalása is bekövetkezhetett. A kis láb a gazdagság szimbóluma volt, azt jelentette, hogy az illető hölgynek nem kell dolgoznia, ráér tipegni.
Sápadt bőr
Napjainkban a napbarnított bőr a vonzó, mivel azt a luxust jelképezi, hogy van időnk és pénzünk nyaralni menni. Pedig nem mindig volt ez így. A korábbi századokban a fehér, sápadt arcbőr volt a divat, a felsőbb társadalmi rétegek kiváltsága, hiszen nem kellett a földeken dolgozniuk, ahol megkaphatta volna őket a nap.
Aki nem volt eleve elég sápadt, az kénytelen volt púderezni magát. Leggyakrabban ecettel kevert ólmot használtak, amely ugyan nem okozott azonnali halált, „csak” fejfájást, émelygést, álmatlanságot és rothadó fogakat. 1760-ban egy ír nemesasszony halálát először írták a kozmetikai ólommérgezés számlájára, a púderek összetevője mégsem változott, s a trend is tovább hódított.
Ámuló tekintet
A kitágult pupillák nemcsak érdeklődést, de ártatlan csodálkozást imitálva szexuális izgalmat is sugallhatnak. A hölgyek ezt legkönnyebben nadragulya vagy maszlagivással érték el, amelynek hatóanyaga, az atropin a görög mitológia egyik sorsistennőjéről, Atroposzról kapta nevét; ő vágta el az élet fonalát. Pupillatágító hatása miatt a középkortól a 19. század közepéig szépítőszerként alkalmazták. Az, hogy nemcsak erős hallucinogén, hanem mérgező is – ahogyan névadó istennője sem véletlen –, már csak részletkérdés volt.
Kábító zöld
A pár száz évvel előttünk élőknek magasabb volt az arzénszintje, amit a kutak mellett többek között sokan egy divathóbortnak is köszönhettek. Egy 18. századi svéd vegyész állította elő a róla elnevezett arzén- és réztartalmú Scheele-zöld festéket.
Népszerű fal- és tapétaszín volt, egy évszázadig használták a ruhaiparban is, mígnem kiderült, hogy mérgező hatású. Drágasága miatt csak ritkán, különleges alkalmakkor viselték a zöld kelmékből varrt ruhákat, épp ezért nem okozott közvetlen halálesetet. Nem mondható el ugyanez az anyagot festő, majd a ruhát készítő munkásokról, akik nyilván nagyobb mértékben voltak kitéve az arzénes festék hatásainak.
Még nincs hozzászólás