A show és a biznisz

2014. május 8. | Írta: Szkárosi Niké | 3 komment

Feltűnő, sugárzó jelenség. Mikor ezt megjegyzem neki, megköszöni a bókot, és viccelődve hozzáteszi: „Mondták már, hogy jól áll nekem a stressz, a rengeteg teendő és a rohangálás!”

A belvárosi étteremben gondolkodás nélkül a napi menüt választja; tejfölös burgonyalevest és túrós csuszát. Bár már egy éve hazaköltözött, a magyaros ételekre még mindig ki van éhezve.

RIDIKÜL MGAZIN Úgy látom, nem válogatod meg, hogy mi kerüljön a tányérodra…

OSVÁRT ANDREA Őszintén felnézek azokra, akiknek van önuralmuk az étkezés terén. Nekem sajnos nincs. Szerencsés vagyok, mert soha nem kellett fogyókúráznom, a szüleim is vékony alkatúak. Persze, azért arra én is igyekszem figyelni, hogy 8 után már ne egyek, és mivel nem vagyok édesszájú, az édességek sem izgatnak különösebben.

RM Hogy éled meg az idő múlását?

OA Most kezdek megnyugodni. Eddig úgy pörögtem a világban, mint a forgószél. Alkatilag nagyon jól viselem a bizonytalanságot, ami egyben a hajtóerőm is. Megőrülök attól, ha nincs változás, ha minden megszokásból történik. Ugyanakkor mostanában kezdem rászoktatni magam egy nyugodtabb, kiszámíthatóbb életvitelre, mert nem élhetem le az egész életemet úgy, hogy minden héten máshol vagyok.

RM  Most mit felelsz, ha azt kérdezik, mi a hivatásod?

OA  Jelenleg talán az üzletasszony a legtalálóbb kifejezés. Filmszínész vagyok, akinek volt egy kis tehetsége, ami párosult egy nagy adag érvényesülési képességgel. Én ezt a kombinációt tudtam kamatoztatni.

RM Korábban azt nyilatkoztad, hogy önbizalomhiánnyal küzdesz. Ugyanakkor minden megnyilatkozásoddal egy magabiztos, határozott és kiegyensúlyozott nő benyomását kelted. Mi az igazság?

OA  Mindenki azt mutatja kifelé, amilyennek láttatni és látni szeretné önmagát. A közösségi háló is jó eszközt kínál erre. Fiatalabb koromban valóban önbizalomhiánnyal küzdöttem, aminek valószínűleg a rövid hajam volt az oka. Gyerekkoromban a lányok kiküldtek a női mosdóból, ma úgy látom, ez volt a trauma gyökere. Legbelül sokáig nem éreztem magam nőiesnek, és be akartam bizonyítani, hogy az vagyok. Ezért akartam viszontlátni magamat magazinokban, címlapokon, reklámokban – szoknyában, nőies nőként.

RM Gondolom, később megjött az önbizalmad…

OA Persze, de legbelül ezek a kisgyerekkorban rögzült kétségek megmaradnak, örökre beégnek a személyiségbe.

RM Ez azon is múlik, hogy milyen visszaigazolásokat kapunk például a másik nemtől, akár már egészen kicsi korban.  

OA  Én állandóan szerelmes voltam, már oviban is, és ez aztán felnőttkoromban is megmaradt. (nevet) Folyton hajkurásztam a fiúkat, szó szerint kergettem őket az udvaron. A modellkedés és a színészkedés következtében azonban annyiszor kellett csalódnom, annyiszor próbáltak meg kihasználni, hogy szép lassan – majdnem teljesen – elveszítettem a bizalmam a férfiakban.

RM Tinikorodban ki segített abban, hogy helyt tudj állni a show világában?

OA  Engem nem lehetett megállítani. Anyukám nagyon aggódott eleinte, hogy eladnak, megerőszakolnak, bedrogoznak, de csak mentem a magam fejem után. Már a gimnáziumban magántanuló lettem, mert dolgozni akartam. Tizennyolc éves koromban felszálltam a Torinóba tartó vonatra egy modell lánnyal, Nagy Lídiával. Ahogy megérkeztünk, közölték velünk, hogy sajnos most nincs modellmunka, viszont itt van két csizma, vegyük fel, és táncoljunk a bárban. Én ekkor még kislány voltam, gyenge és szófogadó, ki sem mertem nyitni a számat. Lídia viszont azt mondta, hogy márpedig ezt nem csináljuk, másnap felülünk a vonatra, és hazamegyünk. Egyedül nem biztos, hogy el mertem volna indulni visszafelé, máig hálás vagyok neki azért, ahogy kiállt értünk. Akkor tanultam meg, hogy nem kell mindenre igent mondani, hogy van választásom. A történethez hozzátartozik, hogy Lídia hazajött, én viszont leszálltam a vonatról Milánóban, és teljesen ismeretlenül bekopogtattam egy modellügynökséghez, hogy munkát szeretnék. És kaptam.

RM A modellkedés évei után elérted, hogy Olaszországban színésznőként figyeljen fel rád a szakma. Itthonról úgy tűnt, hogy egyre foglalkoztatottabb és sikeresebb vagy,mégis úgy döntöttél, hogy Amerikában próbálsz szerencsét. Miért?

OA Azt szokták mondani, hogy két rossz dolog történhet egy színésszel: ha beskatulyázzák, de még ennél is rosszabb, ha nem skatulyázzák be. Engem beskatulyáztak, főleg azt követően, hogy 2008-ban elvállaltam a San Remó-i dalfesztivál háziasszonyának szerepét. Ettől kezdve a filmekben én voltam a fiatal, szép, kelet-európai nő, akibe beleszeret a férfi. Egy idő után már másra vágytam, nem jelentett többé kihívást ezeknek a karaktereknek a megformálása. Olasz párommal öt év együttélés után szakítottunk, és azt mondtam magamnak, harmincéves vagyok, vagy most lépek, vagy soha. Az angolom ekkor már nagyon jó volt, kellő tapasztalatot szereztem a filmiparban, úgy éreztem, még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy tegyek egy kísérletet az amerikai piacon. Egy darabig jól mentek a dolgok, de aztán ott sem kaptam meg, amire vágytam. Legutóbb egy horrorfilmben játszottam, ami szuperprodukció volt ugyan, nekem viszont meghasonlás, hiszen olyan filmben vállaltam főszerepet, amit én magam nem néznék meg.

RM  Jól sejtem, hogy sok lemondással is járt a hollywoodi élet?

OA Jól bizony! Ebben a világban kiszolgáltatott vagy, és másoktól függesz. Nem tudsz tervezni, mert mindig rendelkezésre kell állnod. Ennek érdekében fel kell adnod a magánéleted, a partneredet ugyanis senki nem szerződteti és utaztatja. Hosszú évekig úgy zajlott az életem, hogy ha bárki megkérdezte, mit csinálok jövő héten, mindig azt kellett felelnem, hogy nem tudom. Sosem tudtam, mikor ír az ügynököm, hogy megkapom-e az adott szerepet, kell-e utaznom, be kell-e ugranom valaki helyett, vagy sem. Folyamatos készenlétben éltem. Tudtam, hogy ezen csak én változtathatok.

RM Los Angeles és hollywoodi karrierlehetőség, vagy Budapest, az ismeretlen ismerős. Nehéz döntés lehetett…

OA Óriási volt a csábítás, hogy maradjak. Los Angelesben mindig azt hiszed, hogy „holnap megtörténik”. Közben látsz egy csomó nőt, akik már elmúltak ötvenévesek, és még mindig a holnapot várják. Nem akartam erre a sorsra jutni. Rájöttem, mennyire kiszolgáltatott vagyok, hogy kiadtam a kezemből a sorsom irányítását. A színészet nagyon szép szakma, de a filmszínészettel járó élet már korántsem az.

RM Ezért döntöttél inkább a producerkedés mellett?

OA Igen. Alapvetően nagyon takarékos, alapos, rendszerben és szervezetten gondolkodó ember vagyok, aki imádja a filmeket és a művészetet. Azt hiszem, bennem valóban találkozik a show és a biznisz. Jól tudok kommunikálni, négy nyelven beszélek, ez mind előny a produceri szakmában. Sokat láttam és tapasztaltam külföldön, ezt szeretném kamatoztatni. Vettem egy nagy levegőt, hazaköltöztem, és megnyitottam a produceri irodámat.

RM Ha jól tudom, a magánéletedben is boldog vagy.

OA  A párommal egy éve találtunk egymásra, bár akkor már évek óta udvarolgatott nekem. Ő nem szakmabeli, és amennyire tudjuk, kerüljük a nyilvánosságot.

RM Legutóbb a Megdönteni Hajnal Tímeát című filmben láthattunk. Hajnal Tímea életében és a te életedben feltűnően sok hasonlóság fedezhető fel. Van a filmben egy jelenet, amikor kifejted, hogy nem szeretnél sztereotípiává válni. Ezt a saját életedre is igaznak tartod?

OA  A legnagyobb csapda az, ha valaki sztárnak képzeli magát, és az allűrjei foglyává válik. A képmutatás, a státuszszimbólumok villogtatása, a feltűnösködés nagyon idegen számomra. Pontosan ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Ebben a tekintetben nagyon nagy hatással volt rám Tony Scott (a Spy Game c. film rendezője, amelyben Andrea kapott egy apró szerepet – a szerk.), aki meg tudta őrizni a szerénységét és kedvességét, hiába volt korunk egyik legismertebb, legsikeresebb és leggazdagabb hollywoodi filmrendezője. A halála előtt összefutottam vele, már jóval a Spy Game forgatása után. Ott állt sildes sapkában és papucsban, és tökéletesen jól érezte magát. Mert nem az a lényeg, hogy mi van rajtad, és mivel jársz, hanem hogy mi van a fejedben, a lelkedben, hogy milyen ember vagy, és mit tettél le az asztalra.

RM Meg tudtál maradni ugyanannak az embernek, aki tíz éve voltál?

OA Csak annyit változtam, amennyit akkor is változtam volna, ha nem ezt a pályát választom. Ugyanazok a barátaim, mint 2000-ben, akik minden további nélkül rám szólnak, ha úgy látják jónak, nem hajbókolnak. Nem igazán szívelem, amikor valaki a modellhez vagy a színésznőhöz közelít, ez általában rossz indulást jelent. Ilyenkor nem engem látnak, hanem egy szépen kisminkelt, tökéletesnek tűnő nőt egy filmből vagy egy magazinból. De mindez csak látszat. Nekem is vannak ráncaim, nekem is lehet gyűrött az arcom vagy karikás a szemem. Én csak szeretnék mindig önmagam lenni. Azért is ragaszkodom annyira a barátaimhoz és a családomhoz, mert jó tudni, hogy hová tartozom.

RM Mire vagy a legbüszkébb a karrieredben?

OA Arra, hogy eljutottam Hollywoodig, és ott helytálltam. Talán az volt a csúcs, amikor a CBS csatornán a The Late Late Show beszélgetős műsorában szerepelhettem: 15 perc hírnév, köszönöm, a babérokat besöpröm, megdolgoztam érte, meghajolok, és megyek haza.

RM Mész tovább.

OA Igen, megyek tovább. Nem feladtam, nem visszaléptem: továbbléptem. A számomra a szakmai csúcsot jelentő ponton kiszálltam, és most belevágok valami újba, amelyben, remélem, ismét eljutok a csúcsra.

Címkék: olaszország, modell, magyarok hollywoodban, karrier, hollywood, színészet , tehetség