A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

A regényes Szentpétervár

Szentpétervár úgy zuhan rá az emberre, hogy azt érezni, időutazáson vesz részt. Mintha harminc éve kelt volna útra, az akkori Leningrádba. Ami pedig ott vár rá, az gyönyörűséges szembenézés lesz az idővel és közben a változással is. Mert Péterváron kezdődik minden. És úgy tűnik, ott is fejeződik be.

A Szent Izsák-székesegyház kupolája
Fotó: Krantz László

Ott kezdődik Dosztojevszkij, Gogol, Puskin, a Nyevszkij, az Ermitázs és Péter cár. A város, ahonnan soha nem vágytak el a hősök, mert ide csak vágyni lehetett. Minden lélegzetükkel, minden szívdobbanásukkal.

Hát most végre mi is itt vagyunk, Szentpéterváron.  A metróban, a kis ablak mögött ülő nő majdnem keresztet vet maga előtt, amikor meglátja az oroszul látszólag egy hangot se értőt. Aki térképpel kezében, megkopott orosz  tudással próbál rájönni, hány metrójegy is kellene két metróvonalra.

“45 rubel egy út, nem értik?” - kiabálja.
“De…”
“Nincs de, 45 rubel “– néz fenyegetően és lemondóan, miközben a táblát mutogatja, én meg a térképet lobogtatom.

A sor felduzzad mögöttünk. A nő még jobban megemeli a hangját, azt üzeni az üvegablakon túlról, hogy fizessünk, és végre tűnjünk már el. Négy jegyet, azaz zsetont vásárolunk és ezzel nekiindulunk Pétervárnak – egyelőre a föld alatt.

A trolin, a buszon a sofőr és az ellenőr ismerős

Pétervár közlekedése jól szervezett és pofonegyszerű: a 42 szigeten fekvő, 5,2 millió lakosú várost keresztül kasul behálózzák a metró, a troli, az autóbusz, a villamos útvonalai és persze a marsrutkáé is. Ez utóbbi, az iránytaxi meghatározott útvonalon jár, viszont azon belül ott áll meg, ahol leintjük, és a sofőr ugyancsak akkor és ott nyom padlóféket, amikor és ahol szeretnénk. 

A városi közlekedésben természetesen a metró a leggyorsabb, az öt vonallal, amelyek több helyen is keresztezik egymást, a legnagyobb tömegben is viszonylag kényelmesen jut el az ember, ahova csak akar.

Ahhoz persze érdemes hozzászokni, hogy itt két megálló között akár öt perc is eltelhet, így aztán nyugodtan üljünk le, már ha tudunk.  Mert a tömeghez itt tényleg hozzászokhatunk, nem budapesti mértékkel mérve.

Péterváron egyébként személyes üggyé válik a közlekedés: a trolin, a buszon a vezető mellett függesztik ki a sofőr és az ellenőr fotóját és nevét. Minden járaton dolgozik ellenőr, nála vehetjük meg a jegyet, és valószínűleg nincs az a címlet, amiből ő ne tudna visszaadni.

És legyünk nyugodtak, akkor is jegyhez jutunk, ha a legnagyobb tömegben préseljük fel magunkat a járatra: általában a középső ajtónál posztoló ellenőrnek kézről kézre juttatjuk el a jegyek árát, ő pedig visszaküldi a rollniból letépett két apró bilétát a visszajáróval együtt. Legyen bármilyen furcsa is a látszólag ósdi rendszer: működik.

Éljen május 9-e, a győzelem napja!

Ha úgy esik, hogy a Győzelem napja keresztezi utazásunkat, hát tényleg átélhetjük újra vagy épp megtapasztalhatjuk, mit jelent ünnepelni. A reggeli katonai parádét a gigantikus Palota térről ugyan kihagyjuk, a tévében nézzük a moszkvait.

Így is visszacsöppenünk a húsz-harminc évvel ezelőtti valóságba. Valamilyen megfoghatatlan okból kifolyólag most kisebb szívtájéki nyomást érzek – elnézve a képeket.

Egy órával később már mi is kint hömpölygünk a tömeggel a Nyevszkij proszpekten és a Palota téren. Tényleg nem túlzás azt állítani, hogy milliók sétálnak a forgalomtól lezárt utcákon, családok, erre az alkalomra összeállt csapatok, kerületek, nyugdíjas klubok tagjai kezükben a veteránok fotóival.

Műanyag táblácskákon fénylenek a családtagok fotói, a felvonulók büszkén és boldogan vállalják a hagyományt, saját történelmüket. Hullámzik a tömeg, énekel, hurrát kiált szinte egy torokból.

A Palota tér sarkán a járda szélén nyolcvan körüli néni ácsorog, kezében virággal, főként vörös szegfűkkel. Fáradhatatlanul énekel, amiért cserébe a tömegből néhányan odalépnek hozzá, újabb virággal köszöntik, megcsókolják vagy éppen egy tábla csokoládét csúsztatnak a szatyrába.

A néni boldog, a köszöntők boldogok, hisz ahogy mondják, a veteránok küzdelme nélkül ma ők sem élhetnének. Pedig ahogy osztunk-szorzunk az idővel, kiderül, hogy a néni is csupán kislány lehetett a negyvenes években, nemhogy veterán. De hiába, a hagyomány tisztelete felülírja a matematikát.

Nincs mese, akárhogy próbálom magamban szelídíteni a jelzőket, szívszorító, hogy a mai napig mennyire komolyan veszik az összetartozást, a múltat. Bár meglehetősen borzongató kis katonai egyenruhába bújtatott, fekete bőrcsizmás kisfiúkat látni vörös masnis kislányokkal vagy a Mihajlovszkij kertben a színpadon háborús dalokat éneklő színésznőket és fiatal nézőket, valamiért mégis melegség járja át az ember szívét.

Gyönyörű nap adatik, szikrázó napsütés, a Nyári kertben (ahonnan tiszteletből még a 872 napig tartó, 1941-es blokád idején sem vágtak ki egyetlen fát sem, inkább megfagytak), a Mars mezőn, a Néva partján korzóznak az emberek, katonai díszegyenruhába öltözött nagypapák beszélgetnek bárkivel, aki megszólítja őket.

Este tűzijáték zárja a napot. Később a szállodában, félálomban, kimerülten még hallom az utolsó trolit és a felső szomszédot is. Késő éjjel van, egy órával több mint otthon, bár már egyáltalán nem tudom, mi történt itt az idővel Péterváron. Hogy vajon áll-e vagy halad.

A tömeggel mindenütt meg kell barátkozni

A tömeg, amibe első alkalommal belekeveredünk, pont a péntek esti pétervári sietős nyuzsgés, az ilyenkor mindig nagy forgalom..Amit Gogol oly sokszor megírt. Egy pillanatra földbe gyökeredzik a lábam, ez hát az…

Idős, kendős néni árul orgonát a Moszkovszkaja tér metró bejáratánál, anyák húzzák kézen fogva a gyerekeiket, fiatal kaukázusi fickók tekintete villan, hiszen a lányok már harisnya nélkül hordják a szoknyát, tavaszi langymeleg kavarog a levegőben, majd hirtelen feltámad a szél, hűvösebbre vált az idő, ahogy eltűnik a nap.

De a tömeg, bármerre is fordulunk, állandó. Hullámzó, hömpölygő, végeláthatatlan és rögtön hozzá is teszem: roppant fegyelmezett. Nincs lökdösődés, tolakodás, fegyelmezett sorállás van, tűnjön bármilyen elérhetetlennek is a cél.

Ami lehet egy kassza vagy egy hot dogos főzőpult. Apropó sor: a múzeumoknál (különös tekintettel az Ermitázsra) érdemes alaposan körbejárni a kasszákat, sokszor előfordul, hogy automatánál vagy üresen ásítozó pénztárnál tudunk elcsípni egy-egy üres pillanatot.

Ezzel együtt akkor se essünk pánikba, ha kígyózó sort látunk, viszonylag gyorsan előre kerülhetünk, 5-10 perc várakozás teljesen normálisnak számít.

Mint ahogy az is, hogy bármely napszakban előfordulhat közlekedési dugó, így, ha tényleg időre megyünk valahova, jó, ha az átlag utazási időre rászámolunk még egy fél órácskát, így talán nem ér minket meglepetés. 

Dosztojevszkij, Szent Izsák és Peterhof

Mielőtt az emberből igazi turista lesz, szívesen olvasgat mindenféle toplistás látnivalókról szóló cikkeket még odahaza. Hogy mit nem szabad kihagyni, ha itt és itt jár. Jó kis támpontot ad, az igaz. És ahhoz is, amiről nyomban el lehet feledkezni.

Ez utóbbi persze már csak ott derül ki. Mert száz év sem lenne elég ahhoz, hogy Szentpétervár kulturális látnivalóit végigjárjuk, s ha sikerülne is – befogadjuk. Az elcsigázott turistánál, aki a csoportjától leszakadva az aznapi harmadik templomot, székesegyházat, kiállítást talpalta végig és aléltan próbál magához térni – nincs fájdalmasabb látvány. Így megszeretni Pétervárt, magunkba szívni a hangulatát, érezni a Néva, a csatornák szabdalta város lüktetését – lehetetlen.

Egyébként is alig kapni levegőt a Nyevszkijen, ez a város fő ütőere, bármerre fordulunk mindenütt látnivaló. Egy századfordulós szecessziós épület, amelynek földszintjén bájos delikatesz bolt húzódik, közvetlenül mellette pedig színház.

Egy tábla, amely azt hirdeti a polgártársak számára még a 40-es évekből, hogy az utcának az a fele kevésbé veszélyes, mert ritkábban érheti bombatámadás, mint a másikat. Vagy egy kellemes étterem, ahol az első szoljankát esszük. Múzeumok, színházak, kiállítótermek, üzletek, kávéházak – bárhova is pillantunk.

Nem messze onnan az Admiralitás csúcsa szinte átdöfi az égboltot, aztán már csak egy ugrás a Szent Izsák székesegyház, és néhány metró megállóra a Dosztojevszkij ház, ahol a Karamazov testvérek született.

Közben néha még az eltévedés is jól esik, más arcát is láthatjuk ennek a gyönyörű, örökké lüktető és üzemelő városnak. De megtapasztalhatjuk, hogy az utcán mindig akad valaki, aki a segítségünkre lesz – ha oroszul próbálkozunk jobban megnyílnak, hálásak és türelmesek, ha az anyanyelvükön szólítjuk meg őket.

De angolul is beszélnek a legtöbb helyen, előfordul, hogy felváltva használjuk a két nyelvet. Ha csatangolásainkhoz, felfedezéseinkhez verőfényes időt is ajándékba kapunk és a varázslatos Peterhof is belefér  - igazán elégedettek lehetünk.

Hogy aztán a repülőn hazafelé békésen merüljünk álomba azzal a tudattal, hogy Nagy Péter városa alaposan befészkelte magát a szívünkbe. Mondjuk, mi így is terveztük, örök időkre.

Címkék: tömeg, szentpétervár, május 9., orosz közlekedés, ermitázs, palota tér, nyevszkij proszpekt, nyári kert, mars mező, néva, nagy forgalom, peterhof, szent izsák-székesegyház

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!