A pásztorleányka, a rakéta melltartó meg az elkötözött láb. Avagy a divat története
A divat története látszólag az öltözködés története. Valójában nem az. Hiszen az öltözködés eredeti célja a test védelme volt az időjárás viszontagságai ellen. A divat célja azonban egészen más. Sokszor éppen ennek az ellenkezője.
Amikor a mai kamasz lány köldök fölé érő trikóban, több luk, mit nadrág farmerben, és saját méreténél három számmal nagyobb pulóverben az utcára lép, egyáltalán nem érdekli, hogy odakint milyen idő van. Ő csak olyan akar lenni, mint a többi tini. Divatos.
Értelmetlen úri passzió
És ezért nem szabad őt szidni. A nők minden korban divatosak akartak lenni. Ezért fűzték ötvencentisre a derekukat, ezért tömték ki a mellüket, ezért hordtak rizsporos parókát és húszcentis magassarkút. Sokszor saját egészségük veszélyeztetése árán is gyönyörű barna, vagy éppen hófehér porcelánbőrt akartak, és ezért nem riadtak vissza semmitől.
A divat már az ókorban is üzenet volt. A ruházat anyaga, színe, formája és díszítése a kezdetektől jelezte viselője rangját és társadalmi pozícióját. Bármilyen furcsa, ez fontosabb szempont volt mindig is, mint az egészség vagy a kényelem. Sőt nagyon sokszor a történelem során a nők akár borzalmas fájdalmakat is képesek voltak elviselni, csak azért, hogy divatosak legyenek.
Persze a divathóbort egészen a legújabb idők tömeggyártásának elindulásáig csak értelmetlen úri passzió, az uralkodó osztályok hölgyeinek kiváltsága volt. A nép egyszerű asszonyainak dolgozniuk kellett, aligha tudtak volna ezüst cipellőcskében, masnis, gyöngyös ruhácskákban a földeken dolgozni, később a gyárak futószalagjainál, vagy a mosóteknő mellett állni.
A túlcicomázás korszakai
A gazdag úri hölgyek azonban a történelem során gyakorta túlzásokba estek. Túlcicomázott stílus volt például az empire Napóleon császársága idején. A ruhák anyaga a taft, a bársony, a brokát volt arannyal, ezüsttel gazdagon hímezve. A hosszú uszályok, diadémok, nyakláncok, gyémántos nyakékek, ritka madarak tollai és a finom csipkék használati értéke a nullához közelített. Nem volt más céljuk, a mint cicoma.
Egy előkelő hölgy nem jelenhetett meg kétszer az udvarnál ugyanabban a toalettben. A bő, krinolinos szoknyákhoz hihetetlen mennyiségű anyag kellett, főleg amikor divatba jöttek a fodrok meg a rokokó virágfüzérek. Az abroncsszoknyát akkor is fűzővel viselték. A dekoltázs meglehetősen nagy volt, szabadon hagyta a mell egy részét, a vallat és a kart.
De túlzó viseletet szült a rokokó is. A rokokó hölgyek hajukat és ruhájukat is élő vagy művirággal díszítették. A rokokó dáma képéhez hozzátartozott a fehérre púderezett frizura. A fehérített haj kacérkodott az öregség szürke hajszínével, ugyanakkor eltüntette a korkülönbségeket.
Az óriásira növekedett hajtoronyba a leglehetetlenebb díszítéseket építették bele. Gyümölcsös kosárkát, sőt egész pásztorjeleneteket viseltek frizurájukon a hölgyek, mezővel, patakkal, két báránykával és juhászkutyával és pásztorlánykával, máskor meg szélmalmot vagy háromárbócos fregattot felvont vitorlákkal. A XVIII. század második felében a női frizurák már olyan magasra nőttek, hogy a nyak alig bírta őket.
A húszas évek: férfias nőideál
A divat történetének egyik legalapvetőbb változása a 20-as évekre tehető. Ekkorra a divat már nem csak a kiváltságos rétegek hóbortja volt. A ruha alapján már nem lehetett megállapítani, hogy ki melyik társadalmi osztályba tartozik. A ruha vonalvezetése és színe semmit nem árult el erről.
Persze a nagy tervezők, például Coco Chanel darabjait, csak a tehetősek tudták megfizetni. Ezeknek a tervezőknek a ruhái minőségi anyagokból és minőségi munkával készültek. A húszas évek a nők forradalma volt. A háborúban ugyanis kiderült, hogy a nők sok olyan munkát is képesek elvégezni a frontra vezényelt férfiak helyett, amilyenekre korábban gondolni sem mertek. Az új nőideál már nem a darázsderekú, dús keblű asszony, hanem az önálló, fiús, dolgozó és szabad szerelemnek hódoló lány.
A nők függetlenné válhattak a férfiaktól anyagilag, és ezt követte az életmódjuk is. A legtöbb hölgy rövid bubifrizurát vágatott. Divatba jött a míder, mely a mellet leszorította, azért, hogy laposabbnak látsszon. A hálóruha is megváltozott, a hálóinget felváltotta a pizsama. Az új eszményi nőalak a fiatalságot hirdette, az érett nőiesség már nem volt divatos. Az új életmód, amely a sporttal, a pörgős táncokkal jött, egy fiatal, lendületes és mozgékony nőt kívánt.
Az új szabású ruhák új anyagokból készültek: matt selyem, tweed, dzsörzé, kreppzsorzsett, és forgalomba kerültek az első műszálas anyagok. A szoknyák hossza a boka és a térd között változott, a fekete harisnyát felváltották a testszínűek. A ruhákban az uralkodó színek a smaragdzöld, kénsárga, királykék, bíbor és a sárga voltak. Nagyon divatosak voltak a harang formájú kalapok, amelyek teljesen a fejre simultak, általában féloldalt az arcba húzták. A retikülök kicsik voltak, és hónalj alatt hordák őket. Ekkor kezdtek a nők sminkelni, főleg a száj és a szem volt hangsúlyos. A szemöldökszedés is egyre elterjedtebbé vált.
A 30-as, negyvenes évek divatja
Az 1930-as években a nőiesség megtestesítője, Marlene Dietrich volt, aki női viseletként divatba hozta a nadrágot, és úgy volt nőies, hogy közben nem hangsúlyozta a csípőjét, derekát, mellét.
A fűzővel egybeszerkesztett melltartókat felváltották a két különálló kosárból szabottak. 1935-től létezik négyféle kosarú (A, B, C, D) melltartó. A fehérneműk között megjelent a kombiné, az anyagok között a műselyem és a habselyem. Divatba jött a dirndli, a pettyes ruhák kis köténykével. Elegáns volt a puffos ujjú, hímzett tüllblúz a matrózruha és a rakott szoknya. Az elegáns nők lapos vagy trotőr sarkú cipőben jártak, alkalmakra körömcipőben jelentek meg.
1940-re a háború és a felborult társadalmi szerepek hatására a ruházatban az egyszerűség és az erős, jellegzetes vonalak domináltak. A nők vállát tömés szélesítette, szoknyájuk térd alá ért. A nadrág egyre divatosabbá vált. A mintás habselyem mellett egyre kedveltebbé vált a fényes szatén. A második világháború utolsó éveiben tapasztalható anyaghiány divatba hozta a házilag horgolt vagy kötött alsóneműket. A negyvenes évek szenzációja azonban kétségkívül egy amerikai találmány volt, a ma is előszeretettel viselt nejlonharisnya.
Az ötvenes évek: a hiánycikkek kora
Magyarországon az ötvenes évek a hiánycikkek korszaka volt. A boltokban alig lehetett kapni valamit. Aki divatozni akart varrónőhöz járt, de az ehhez szükséges anyagok, szövetek is hiányoztak a boltok polcairól. Ezért mindenki ’egyforma’ volt. A gyerekek sötétkék mackónadrágot hordtak és magas szárú cipőt. Ünnepi alkalmakkor rakott szoknyát és fehér matrózblúzt. A nők egyszerű szabású, földszínű szoknyát és blúzt.
A háború után hamar talpra álló európai divat fontos jellemzője volt, hogy a korábban meghatározó szögletesebb formákkal ellentétben a ruhák felső része a test vonalát követte. A vékony derék megint hangsúlyossá vált, a szoknyák lágy redőzéssel kifelé szélesedő formát öltöttek, és majdnem a bokáig meghosszabbodtak. A felsőruházat változásait a nagy gallérok és a szélesen omló kabátok tették teljessé.
Az öltözködéssel kapcsolatos társadalmi elvárások, viselkedési szokások az élet minden területén szigorúak voltak. A klasszikus fűző helyére a kombiné és a melltartó lépett. Úrinő e nélkül nem léphetett utcára. A túlságosan mély dekoltázs, vagy a túlságosan rövid szoknya is ellentétes volt a szemlélettel, mely szerint a női test nem kirakat, csak a rosszlányok hangsúlyozzák idomaikat. Az iskolákban kötelező volt a sötétkék iskolaköpeny, sok helyen az egyensapka is. A hivatalnokok számára sem volt megkerülhető az öltöny és a nyakkendő.
A 60-as évek: a lázadás kora
A 60-as évekre a világ kezdte elfelejteni a háború borzalmait. Az új, fiatal generáció nem akart úgy élni, mint a szülei. Ebben a beatkorszaknak elnevezett évtizedben a fiatalok szinte minden ellen lázadtak: a fogyasztói társadalom, szüleik polgári ízlése, szorgalma, erkölcse ellen. Ez a divatban is megmutatkozott.
Kicsit hasonlóan a húszas évekhez, divatba jöttek a mesterséges anyagokból készült ruhadarabok, gyakorta használtak műanyagot, nejlont, és különböző más, szintetikus szálas anyagokat. Sőt, egy rövid ideig még papírból is készítettek ruhát. A legtöbb nő zsákruhát húzott, amely lefelé bővül és egyenes szabásával teljesen eltakarja a női idomokat. Ezek a ruhák készülhettek hosszú ujjal vagy ujjatlanul.
Mary Quant, a kor egyik legnagyobb divattervezője 1964-ben megtervezte a miniszoknyát, amelyért a nők megőrültek, és a férfiak úgyszintén. Ameddig tudták, addig kurtították a miniszoknya hosszát, és mellé merészebbnél merészebb, térdig vagy combközépig érő csizmát húztak.
A különböző fajta nadrágfazonok is divatosak voltak. Egy ideig a trapézfazon volt a menő. A nadrág alsó szára egy ideig egyre szélesebb lett. Majd 1969-ben a hippikorszak maxiszoknyái jöttek divatba. A kerekded idomok helyett a fiús alkat lett a menő. A nők bálványa volt az őzikeszemű Twiggy, aki olyan sovány volt, hogy az őt követő lányok kórházba kerültek a túlzásba vitt fogyókúrák miatt.
Divatba jött újra a lófarok, és évtizedeken át a Vidal Sassoon londoni fodrász nevével fémjelzett rövid frizura. A lányok a sminkelésnél igyekeztek optikailag nagyítani a szemükön. Általában fekete tussal húzták ki a felső szemhéjat, és a hatalmas őzikeszemeket műszempillák felragasztásával érték el.
A 80-as évektől az új évezredig
A kor jellegzetes ruhadarabjai: válltömés, márványfarmer, cicanadrág, csuklószorító, bokavédő. A koptatott farmer, majd a derékig felhúzott répanadrág bakancszoknival, a haspóló és persze a kerek lencséjű szemüveg is hódított.
A klumpák, holdjáró cipők, színes farmerek, hawaii mintás ingek évtizede után újra menő a kócos, hosszú haj. Majd beköszöntött a műtopikorszak. Először megjelentek a koptatott, majd az itt-ott direkt lyukas farmerek. Ezek az új században eljutottak odáig, hogy már több volt bennük a lyuk, mint a nadrág. Tartja magát a sztreccs anyagból készült, testre simuló farmer, mely kényelmes, de csak a nagyon vékony lányoknak áll jól. És legyen bármilyen zord a tél, a nadrágnak bokán felül kell érnie, és a zokni sem látszódhat ki a cipőből.
Miniszoknya
A miniszoknya 1955-ben indult el világot meghódító útjára. Népszerűsége azóta is töretlen. Születését egy véletlennek köszönhetjük.
Londonban egy Mary Quant nevű szabásznő véletlenül túl rövidre vágta az anyagot, s hogy ne vesszen kárba, piacra került az első miniszoknya-kollekció. Nem sokkal később már az egész világon tombolt a miniláz, amit az akkori idősebb korosztály egyszerűen erkölcstelennek, ráadásul ízléstelennek titulált. Hiába.
A rövid szoknya a nőknek a szabadságot, az egészséget, a természetességet jelentette, míg a férfiak imádták a szép női combokon a szemüket legeltetni. Valahogy boldoggá tette az embereket – magyarázta később a tervező. Nem akartam provokálni, egyszerűen tetszett a gondolat, hogy szabadságot adok a nőknek. Nem botrányt akartam – hangsúlyozta. Miután a mini szalonképessé vált, maga II. Erzsébet királynő is elismerte a tervező érdemeit, 1966-ban érdemrenddel tüntette ki.
A rakéta formájútól, a pushupig
Az első modern melltartó a múlt század elején született Amerikában. Természetesen a korábbi századokban is igyekeztek a nők mellüket kiemelni, megemelni, elrejteni, vagy éppen ellenkezőleg, megmutatni. De a melltartó addig a fűző része volt, magában nem létezett.
Marie Tucker volt az, aki megszerkesztette az első modern melltartót. Ő a fűző többi részét elhagyva, két kosarat készített, ezek pántjait a vállon vezette keresztül, és a hátsó pántot kapoccsal kötötte össze. Tucker asszony 1893-ban szabadalmaztatta a ’melltámaszt’. Eleinte nem mutatkozott iránta kereslet. A nők nem tudták fűző nélkül elképzelni a testüket. Csak melltartóban csupasznak, meztelennek érezték magukat.
A divatörtténeti leírások szerint 1913-ban történt, hogy Mary Phelps Jacob, egy New York-i társasági hölgy vette először a bátorságot, hogy finom szatén estélyi ruhája alá csak vékony anyagból szerkesztett melltartót vegyen fel. Az új, kényelmes melltartót le is védette, ám érdeklődés hiányában szabadalmát néhány év múlva 1500 dollárért eladta.
Az élelmes vevő a következő 30 évben több mint 15 millió dollárt keresett rajta. A melltartónak azóta számtalan változata létezik a mellett leszorítótól, az azt különböző technikákkal kiemelőig. Az ötvenes évek ’rakétamell’-divatjától korunk trükkös pushup melltartójáig.
A tetoválás ősrégi divat
A tetoválás története egyidős az emberiséggel. Már Ötzin, az 5000 éves múmia bőrén is találtak tetoválásra utaló vonalakat, miként egyiptomi agyagszobrokon is. A görögöknél időszámítás előtt hatszáz évvel már leírták a tetoválás technikáját. A rómaiak rabszolgáikat jelölték meg ezzel a technikával, és azt is tudták, hogy ha felszabadítják őket, hogyan kell a megbélyegzés jeleit a bőrből eltávolítani.
A japánok már ezerháromszáz évvel ezelőtt is tudtak színes tetoválásokat csinálni. Afrikában a férfiak arcra tetovált jelekből tudták, hogy ki melyik törzshöz tartozik. Európába a matrózok hozták be, de sokáig csak a bűnözők körében volt divat. Később, a 19. század második felében az arisztokrácia körében is.
A különböző társadalmakban, korokban más-más funkciója volt. A törzsi társadalmakban a férfivá avatási szertartás része, míg napjainkban esztétikai, díszítő funkciója van. Az egyre homogénebbé váló világban az egyéniség hangsúlyozására szolgál, de lehet az oka lázadás, hirtelen elhatározás, esetleg valamilyen trauma feldolgozása.
(Felhasznált forrás: a Múlt-kor történelmi magazin)
Még nincs hozzászólás