A nő, aki egyedül él
A magányos macskás nő, aki egyedül él. Vagy a magányos gyertyás nő, aki egyedül él. Utóbbi talán még szomorúbban hangzik. Legalábbis ez a sztereotípia, de miért gondoljuk, hogy ezek a nők magányosak?
Még nem találtam meg az igazit, és még soha nem is éltem együtt senkivel. Lehet ez szomorú, de én nem érzem annak. Őszintén szólva, egy kicsit riaszt is a gondolat, hogy egyszer majd egy férfihoz kell alkalmazkodnom, és mindent hozzá igazítanom az életemben. Pláne, ha az a férfi nem lesz különösebben gazdag…
Tudom, borzasztó felszínesnek tűnhetek, hisz a szerelem mindent legyőz, még akkor is, ha két ember egy 28 négyzetméteres ganglakásban kényszerül meghúzni magát. Pedig nemigen van más lehetőség, tekintve az elképesztő ingatlanárakat és a nevetséges fizetéseket.
Viszont ha az adott férfi jómódú, és megengedhet magának egy szép kertes házat, na az már egy másik eset. Vajon képes lennék így együtt élni valakivel? Vagy akkor is összevesznénk, hogy ki megy a lenti és ki megy a fenti fürdőszobába?
Mi van, ha nagy bajok vannak velem, és az a sorsom, hogy egyedül haljak meg egy pici, sötét szobában, ahol a macskám napokkal később a holttestemből kényszerül lakmározni?
Volt egy nagynénikém – helyesbítek– nagy-nagynénikém, hiszen ő volt a nagypapám nővére. Imádtam őt, ő volt a gyermekkorom hőse. Hatalmas kalapokat hordott, Chanel parfümben fürdött, Párizsban élt, színésznő volt, aztán író, és lehengerlően karizmatikus személyiség. Hosszas betegség után vesztette el a férjét, azután soha többé nem ment férjhez, és egyedül élt. Ő mondta nekem egyszer:
„Tudod, muci, nincs annál nagyobb öröm, mint amikor egy nő egyedül fekszik be az ágyába.”
Nem tudom már pontosan, miért, de borzasztóan vágyódtam az életstílusára. Kislányként különösen csodásnak tetszett, hogy egy nagyvilági nő egyedül él Párizsban, maga osztja be az idejét, jó barátságot ápol a sarki zöldségessel, gyakran hív át vendégeket, és sehol egy férj, aki rácsapna az asztalra, mert nincs kész a vacsora. Esténként gramofonlemezen hallgat régi sanzonokat, és a hangulat kedvéért meggyújt egy gyertyát vagy füstölőt.
Ez a kép önmagában is elég varázslatos, miért kéne mellé egy férfi? A ’Nagybetűs Nővel’ azonosítottam a nagynénikémet, és elképzelhetetlennek tűnt volna, hogy egy férfi lakjon vele.
Ma már másképp gondolok erre. Szegény nagynénikém nagyon sokáig gyászolta élete szerelmét, és nem önszántából maradt egyedül. Egyszerűen csak az életének ez a szakasza lezárult. Humorral igyekezett leplezni, hogy ez így van rendjén, és bár a maga módján élvezte is az egyedüllétet, azért biztos, hogy olykor magányos volt.
Én nem gondolom, hogy azok a nők, akik egyedül élnek, szerencsétlenek vagy sajnálnivalók. Legtöbbjük kialakította az életmódját, a csöndet megtöltik a szép emlékekkel, vendégekkel, barátokkal, programokkal, macskával és gyertyával. Éppen hogy nem sajnálnivalók, hanem erősek!
Az én szememben legalábbis hősök, akik nap mint nap megküzdenek a társadalom lesajnáló tekintetével, azokkal a házaspárokkal, akik önelégülten mutogatják a 30 éve készült esküvői fotóikat, és tragikusnak tartják, ha valakinek nincs párja, és esténként egy személyre főz.
Nem tudom, hogy lesz-e valaha férjem és gyerekem, csak azt tudom, hogy addig is élvezem a hatalmas ágyamat, amin kedvemre elnyújtózhatok, és minden este meggyújtok egy füstölőt, mert imádom az illatát.
Még nincs hozzászólás