A nagypapaság stációi
Ekkor ébred rá a férfi, hogy korosodik? Vagy épp visszafiatalodik az unokáitól, hisz újraéli azokat az élményeket velük, amiket anno apaként a saját gyerekeivel? Hátrányba kerül, ha szép nők mellé keveredik, mert az unoka nagypapának mutatja? Vagy épp a - persze legszebb, legügyesebb, leghelyesebb - kisgyerek miatt figyelnek fel rá? E cikk szerzője egyszer azt mondta: a nagypapaság a legjobbat hozza ki belőlem. Most meg is írta, mi az a legjobb.
Telefonál a feleségem 2003. február 21. fél tízkor: „Nagypapa lettél, siess, a kórház előtt találkozunk!" Épp a szerkesztőségi mosdóban álltam a tükör előtt. Pár perce még aránylag jó karban lévő, erőteljesen középkorú férfi nézett vissza a tükörből, most meg minden átmenet nélkül nagypapa lettem! Nem volt könnyű elfogadni az új titulust.
Ráadásul fiús nagypapa. (Ekkor már kihúztam magam!) Ami nagyon rendben van, hiszen apámék öten voltak fiútestvérek, jómagam két fiúval járultam hozzá a család nevének fennmaradásához, e naptól fogva már lesz, aki továbbviszi a nevet. Amikor én születtem, apám fivérei cigányzenekart szerződtettek, akik a szüleim ablaka alatt húzták, így ünnepelve apámat, hogy a népes családban elsőként született fiúgyermeke.
Fiús apaként számomra is jól telt az idő, az sem zavart, hogy hasonló korú kortársaim lányos apaként előbb léphettek nagypapakorba. Egyáltalán nem irigyeltem őket, ráadásul idegesített is az a valóságtól elrugaszkodó imádat, ami a lányporontyaikat övezte. A fiaim – későn érőként – úgy tűnt, soha nem akarnak elköltözni otthonról, aztán amikor fogták a betyárbútort, csak néztünk egymásra a feleségemmel. Új kor kezdődött.
És a férfi megtanul aggódni
Unokám születése után pár nappal hozzánk költöztek, hogy a kezdeti nehézségeken átsegítsük őket. Korábban laza apaként könyveltem el magam, aki nem csinál nagy ügyet a gyereknevelésből, az élet csordogált a maga medrében, a fiaink szépen növekedtek. Most meg jött ez a csöppség azokkal a leírhatatlanul kedves grimaszaival, meseszerű mély álmával, a világra csodálkozó nagy szemével, ami egyre többször állapodott meg a nagyapján.
Éreztem, hogy ez valami más, álldogáltam a gyerekágy mellett, a szemem körbejárt a szobán, aggódtam, hogy nincs-e itt túl meleg, ne már, ez a rugdalózó viseltes, az előszobában is tilos a dohányzás, a gyerekkocsit bízzátok rám! Háromkerekű Baby joggert veszek, könnyen tolható, jól bírja a terepet, nem rázza a gyereket! Mindegy, mennyibe kerül!
A fiúunoka igazi társ
Telt az idő, az apróság cseperedett, egyre több lett a közös séta, mindenféle várépítő és romboló játék, megjöttek az első transformers robotok, a különféle ninjagók, majd a beyblade pörgettyűk, kincskeresések, aztán a harmadik karácsony estén odajött hozzám, és fogta a kezem a Mennyből az angyal alatt. Megkönnyeztem azt a karácsony estét.
A nagymama is „felnőtt” a feladathoz, aki egészen más szemmel látta a dolgokat. Öltözködés szempontjából a praktikus holmik, étkezés szempontjából a vitaminban gazdagok kerültek túlsúlyba, aztán jött a közös uszodába járás, a délutáni és esti mesék, meg a pozsonyi kiflik, az apró kockára vágott édes sárgadinnyekockák, részemről meg rafináltan az első cirkuszlátogatás. A negyedik évben nagyjából egy-egyre álltunk kényeztetés és imádat szempontjából, amikor újabb unoka, majd unokák érkeztek.
Lányok! Erre nem voltam felkészülve. A forgatókönyv a szokásos, a nagymama végzi a munka dandárját, én sétálok valamelyikkel a jó levegőn, hancúrozunk a játszótéren, ami jó hely lenne, hiszen szépséges fiatal anyukák vigyázzák a porontyaikat, akik kedvesek a maguk módján.
Dicsérik az éppen aktuális unokát, én is bókolnék a magam sokat tapasztalt módján, de hasztalan, mert a nagypapát látják bennem, azt a rokonszenves öregurat, aki nagyon nem szeretnék lenni. Inkább jó svádájú hatvanas volnék, akiben van még kurázsi, és csak véletlenül került kezébe a pelenka vagy a cumisüveg.
A lányunoka elvarázsol
Aztán a lányok is egyre nagyobbak lettek, és nyáron hetekre velünk van mind a négy unokánk. A program állandó: lovaglás, strand, séta a mólón, kacsák, hattyúk etetése, pingpong a kertben a szomszéd fiúkkal, este kertmozi, előtte bringázás ész nélkül.
A nagymama szerint mindehhez elég egy póló, egy sort és szandál. Ehhez képest folyamatos a divatbemutató, szoknyák, blúzok, sportcipők, szandálok, fülbevaló és gyűrűk cseréje. Kisebb bolondokháza. Rájuk kéne szólni, de csak gyönyörködöm bennük.
A nyár gyorsan elszalad, az utolsó napokban a kilencéves lányunokám, aki külföldön él a szüleivel és a bátyjával, bejelenti, hogy ősztől fizetős képzőművész-tanfolyamra fog menni. „A költség csak havi húsz euró, nagypapa – mondja –, de kéne egy festőállvány, meg festékek, vásznak és ecsetek.”
Rendben – bólintok –, megbeszéltük, drágám!
A nagymama is fültanúja a beszélgetésnek: „Mi ez már megint? Nem kell az első kérő szóra igent mondani! Tavaly műlovarnő akart lenni, később szambatáncos, azután gitárt kért. Most meg festőművész: ha holnapután légtornász akar lenni, veszel neki egy cirkuszt? Inkább a tanulásra ösztökélnéd, volna mit pótolnia!"
De ennek a kislánynak nincs könnyű dolga – magyarázom –, öt év alatt négy országban járt iskolába, nagyszerűen beszél már három nyelvet; jó, a humán műveltsége hagy némi kívánnivalót maga után. De én boldog vagyok tőle, a csapongásától a kalandvágytól, a szertelen vagányságtól, a mindent akarástól.
Meg a majdani gyönyörű nőtől, akiben lesz kellő szenvedély, bátorság, hogy több mindenben kipróbálja magát. Aki – ahogy a többi unokám – a legjobbat hozza ki belőlem: büszkeséget, féltést és feltétel nélküli szeretetet.
Hiába a múló évek, van még remény. Velük leszek az emlékeikben nagypapaként.
Még nincs hozzászólás