A mesék élni tanítanak!
Vallja be: volt idő, amikor szépséges királykisasszony vagy jóságos tündér szeretett volna lenni. De vajon van-e szerepük a mesefiguráknak a jellemünk fejlődésében?
Sokan úgy gondolják, hogy a meséknek semmi közük a valósághoz, a hősök, a helyszínek és a megjelenő konfliktusok csupán a mesemondó kitalációi.
Pedig a mindennapi életben is találkozunk hétfejű sárkánnyal – csak épp a valóságban főnöknek, vagy a rosszabbik énünknek hívják –, a kásahegyet legyőzhetetlen problémáink, a táltos paripát pedig az intuícióink testesítik meg.
A herceget meg jobb esetben a párunk… A mesék mindig, minden időben rólunk szólnak, emberi választásainkról, lehetőségeinkről és tévedéseinkről vallanak.
A mese a 19. század végéig a felnőttek műfaja volt, a történetek nem írásban, hanem szájhagyomány útján terjedtek. A hallgatóság célja nem a szórakozás vagy a mindennapos problémák félretétele volt, a meséket inkább az tette érdekessé, hogy általuk átélhetővé váltak a személyiség legmélyebb rétegei.
Emellett lehetőség adódott az egyik legnehezebb kérdés megválaszolására: ki vagyok én? Hiszen a mesék legfontosabb feladata, hogy élni segítenek, mivel az élettel való megismerkedést támogatják.
Gyermekként azzal a mesehőssel azonosulunk legszívesebben, akinek jelleme a leginkább vonzó számunkra. Tipikus lehet például, hogy a Micimackó hősei közül kiben ismerünk magunkra, és melyik figurával azonosítjuk a szerelmünket, a barátunkat, a barátnőnket.
A népmesék hősei is kiváló azonosulási modellként szolgálhatnak, mert a mesében elfoglalt – olykor nagyon is drámai – helyzetükben gyakran pontosan az történik velük, mint velünk. Szenvednek, megpróbáltatásokon esnek át, bántják őket, miközben ők is a boldogságot keresik, akárcsak mi.
Még nincs hozzászólás