A mesehősök diszkrét bája
Szeretem az állatokat, a nagy elefánttól a kiselefántig, a koalamackótól a vízilóig, a pézsmapocoktól a kardszárnyú delfinig. Egy apró kivétellel: őt csupán addig kedvelem, amíg garantáltan csak a mesekönyvből bújik elő.
A kertemről akarok írni, csak mindig közbejön valami. Most például a vakond. Aminek a története úgy kezdődik, mint egy mese. Egyszer volt, hol nem volt a kantáros nadrágot hordó vakond, aki csendben tette a dolgát, fúrta az alagútjait, telehordta télire való eleséggel, talán még a kerti vízcsapra is rácsatlakozott.
A vakonddal unokáimra való tekintettel jóban vagyok, eltekintve attól a nyárvégi dührohamtól, mikor a picik néhány napra elutaztak, és a kertet lövészároknak használó vakond ellen bevetettem a slagot. Sokat megélt, méretes vakondtúrásokon bukdácsoló szomszédomtól jött az ötlet.
Kiönteni az ürgét!
A legnagyobb kupac tetejét óvatosan széthordtam, a keskeny kis lyukba bevezettem a slagot, és ráengedtem a vizet.
Tíz perc múlva döbbentem néztem a vízórára, amely jelezte: e rövid idő alatt több vizet pocsékoltam el, mint a hétvégi nagy locsolások során. Elképzeltem odalent a vakondot, amint a hátán fekve sodortatja magát az egész kertet behálózó csatornarendszerén keresztül, örömmel konstatálva, hogy a temérdek víz miatt újabb gilisztacsapatok hagyják el rejteküket, terített asztalt kínálva neki.
A vakondnak a vonatkozó szakirodalom szerint lapát alakú keze, erős karmai vannak, így a keményebb talajban is szépen haladhat előre. Ha a kikapart föld összetorlódik a vakond járatában, akkor kitérőt tesz a földfelszín irányába, fejével kinyomva a földet.
Így születik meg a vakondtúrás. Aminek a kerttulajdonosok nem örülnek. Van, aki órákig áll lesben egy széles fejű lapáttal, hogy amint a vakond kidugja a fejét, hogy megszemlélje a művét – agyoncsapja.
Amire még nem volt példa!
Van, aki a vakondlyukba sörösüveget állít, ami szél hatására öblös, sivító hangot ad, ettől a vakond állítólag világgá szalad. Mások vakondirtószert öntenek a lyukba, amitől a pázsit több négyzetméteren át kirohad, és elszaporodik benne a giliszta, a vakond örömére.
Számos egyéb elképzelésről írhatnék még, de felesleges, mert a vakond halhatatlan, és többnyire láthatatlan is. Egyszer ugyan biztosan kijött a napvilágra, és meglátta őt az író, aki érzékletesen mesélt és rajzolt róla, ennek köszönhetően megszületett a mű a szeretnivaló, teszetosza kisvakondról.
Generációk nőttek fel a kisvakond imádatában, ideje hát, hogy fellebbentsük a fátylat erről a giliszta- és cserebogár-, ganajtúró- és csigapusztítóról, aki képes átúszni széles folyókat, tengerszorosokat, és ha biztonságban érzi magát, a felszínen is tekintélyes utat képes megtenni azért, hogy a földön fészkelő madarak fiókáit is fölzabálja.
A giliszták rettegnek tőle, ugyanis télen, a fagyos földben nem tud gilisztázni, ezért előre nagy mennyiséget begyűjt belőlük.
Nagy esők járnak mostanában mifelénk, emiatt a vakond által előkészített, porhanyósra ásott földhalomban előjöttek szárítkozni a maradék giliszták. Gyorsan dobozba szedtem őket. Szerettem volna látni a vakond arcát, ahogy körülnéz a gilisztátlanított kertben...
Még nincs hozzászólás