A kívánt halál
A való életben egy sor fogalom nem értelmezhető az ellentétpárja nélkül: a fény feltételezi a sötétség, az élet pedig a halál létét; az elsőnek nincs értéke a második nélkül. Alapvető emberi jogunk mégis csak az élethez van, a halálhoz nincs.
A modern világ az élethez való jogot alapvetőnek és elidegeníthetetlennek tartja. Ám egy ideje úgy tűnik, a halálhoz való jog is szabályozásra szorul.
Az én életem, az én halálom
Az öngyilkosság, a halál választása a legtöbb társadalomban bűnnek számított és számít ma is. Szinte nincs is olyan ma élő vallás, amelyik ne ítélné el azokat, akik önként eldobják az életüket. Ugyanakkor azt is elismerik: az ember alapvető joga, hogy döntést hozhasson a sorsáról.
A halál az orvostudomány legnagyobb ellensége, de a szakemberek sokszor alulmaradnak az idő előtt bekövetkező véggel szemben. A legszomorúbb az, amikor tudjuk, hogy a halál elkerülhetetlen, de az oda vezető út többévnyi fájdalommal jár. Ilyenkor vetődik fel a kérdés: jogunk van-e dönteni a saját halálunkról?
Mivel az emberélet – elvileg – a világon a legbecsesebb érték, a jogrendszerek nem engedik, hogy egyedül döntsünk az elmúlásról. Szabályozása a legtöbb társadalomban mégis kimerül annyiban, hogy a bekövetkezését minden eszközzel megakadályozzuk.
Még tanácsot sem...
Az ókorban a jó halált olykor az életnél is többre becsülték. Platón is érvel a jó halál megadásának lehetősége mellett, ugyanakkor a hippokratészi esküben ezt olvashatjuk: „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok” . Azt azért nem árt megjegyezni, hogy a szövegrész nem az eutanáziáról szól, hanem a korra jellemző politikai gyilkosságok megelőzése miatt került az eskü szövegébe.
Az eutanázia kifejezést két görög szó összetételéből alkották. Az egyik jelentése "szép, kellemes", míg a másiké "halál". Mai értelmében az eutanázia a gyógyíthatatlan beteg halálának a beteg kívánságára vagy beleegyezésével történő aktív vagy passzív meggyorsítása, illetve a páciens részéről szükségtelennek tartott orvosi beavatkozásról való tudatos lemondás.
A középkorban a kereszténység térhódításával együtt jött az ötödik parancsolat szigora: „Ne ölj!”
Persze, nem csak itt, hanem a hinduizmusban, a buddhizmusban és az iszlám vallásban sem elfogadott dolog, hogy egyik ember a másik életét elvegye – a vallásháborúkra itt most ne gondoljunk...
Az életet a modern vallások szerint csak a Teremtő veheti vissza, s mivel a görög-római világban még az apa is élet-halál ura volt a családjában, ez az Isten számára fenntartott jog egészen modern fejleménynek számít.
Morus Tamás Utópiájában a szerző kifejti, hogy a jó halál minden ember számára alapvető jog kellene, hogy legyen, és támogatja az eutanáziát. Ugyanígy vélekedik Francis Bacon, aki a gyógyíthatatlan, szenvedő betegek halálba segítését legalább olyan szép és hasznos orvosi feladatnak látja, mint az élet meghosszabbításának kísérletét.
Az eutanázia ma
Érdemes különbséget tenni a felnőtt- és a gyermek-eutanázia között, mivel ez az utóbbi még nagyobb tabu, mint az előző. A felnőtteket érintő kegyes halál lehetőségét elsőként Hollandiában vezették be 2002-ben, s még ebben az évben követte a kezdeményezést Belgium is. A sor a mai napig igen gyér, mivel a legtöbb európai országban az eutanázia – még passzív formájában is – emberölésnek számít, és eszerint kezelik a benne segédkezőt is.
A passzív eutanázia terén szélesebb a skála: ebben az esetben arról van szó, hogy a beteg elutasíthatja az orvosi kezelést, illetve rendelkezhet úgy, hogy ha kómába esik, vagy más okból nem ébred már fel, lekapcsolhatják a létfenntartó gépekről (egyes országokban a mesterséges táplálást még ekkor sem lehet abbahagyni). Svájc egy kissé kilóg a sorból: az eutanáziát orvos nem hajthatja végre, de a halálos dózisú anyagot tartalmazó fecskendőt átadhatja a betegnek, hogy az önkezével vethessen véget életének.
Az érzelmi háttér
Az élet a világ legfőbb értéke, ugyanakkor az emberi lét egyik alappillére a szabad akarat. Az eutanázia tilalmának oka nem annyira a visszaélésektől való félelem, ahogy az sem igaz, hogy az orvosok ne tudnának megbirkózni a halál tényével; inkább a hozzátartozók fájdalma az ok – az az érzés, hogy nem tettek meg mindent, hogy a szerettük életben maradjon.
Létünk természetes velejárója a halál, kikerülhetetlen, természetes és szükségszerű, mégis rettegünk tőle, s e borzadály oka alapvetően az ismeretlentől való félelem. Ha egy nap bizonyosságot nyernénk arról, hogy a halállal nem semmisül meg az ember személyisége, attól fogva egészen másként tekintenénk a testi szenvedés poklából kivezető könnyű halálra.
Még nincs hozzászólás