A happy end után
Könnyű nyári este, szimfonikus zenekar, a háttérben tűzijáték, és a százhuszadik percben végre elcsattan az első csók a két órán keresztül szenvedő, de az első pillanattól egyértelműen egymásnak teremtett, tökéletes arcú, alakú, frizurájú, öltözetű, rendkívül humoros fiatalok között. Ez az igazi, amerikai happy end.
Arról már nem szól a fáma, hogy a bombázó főhősnő a szülés után már nem lesz olyan kívánatos, és humorizálni is kevésbé lesz kedve, ha jönnek a számlák, és a szeretők.
Hogy a szenvedély pár év után alábbhagy, és a csipkés tangák helyett egyre több és egyre nagyobb méretű pamutbugyik lógnak majd a szárítókötélen.
Hogy a romantikus vacsorákat lassan felváltják a mikróban melegített mirelit kaják, és egy átdolgozott nap után a szenvedélyes éjszaka helyett inkább pihentetőre vágynak a szépreményű, ámbár egyre kevésbé fiatalok.
Ismerős, ugye? Hagyjuk, hogy lassan az utolsó pici parázs is kialudjon a szívekben, és aztán felháborodva csapkodjuk a tányérokat, ha megjelenik az a bizonyos harmadik. Sírva gondolunk vissza egy doboz fagylalt mellől az első találkozásokra, csókokra, közös kalandokra, és nem értjük, hová lett az a valaki, akinek az életünket adtuk.
Pedig ott van. Végig ott volt, csak elfelejtettünk figyelni rá. Nézni, hogyan változik az évek során, hogyan lesznek újabb és újabb, felfedezésre váró tulajdonságai. Elmulasztottuk számba venni a sármos, őszülő hajszálait, vagy az apró ráncokat a szeme körül. Nem vettük észre, hogy minden nap egy kicsit más ember kel fel mellőlünk az ágyból.
Megfeledkeztünk róla, hogy akit hazavárunk, nem a miénk, nem a tulajdonunk, amit, ha megununk, és hagyunk porosodni a polcon, ott marad. Hanem valaki, aki minden egyes nappal, amikor nem néz vissza a buszon szemezni vágyó csinos lányra, minket választ. Valaki, akit érdemes újra és újra megismerni, meghódítani és megszeretni.
Még nincs hozzászólás