A halogatás művészete
Valljuk be, némiképp irigykedve tekintünk azokra, akik látszólag rettentő lazán állnak a határidőkhöz, nem görcsölnek egy-egy feladaton, mégis az utolsó pillanatra mindennel elkészülnek. Ők a halogatás művészei, akiket kár lenne megbélyegeznünk csak azért, mert a szorgalmat némiképp unortodox módon értelmezik.
Garfield, a lustaság koronázatlan királya szerint, amit ma megtehetsz, azt megteheted holnap is. Sokunk mottójává vált a lusta macska e mondata. A halogatás, persze, a köztudatban főbenjáró bűnnek számít, lehetne a nyolcadik is a listán, ha a hetedikbe nem lehetne ügyesen belesuvasztani, ez – mint oly sok minden más is – csak értelmezés kérdése. De miért is rettegünk annyira a halogatástól? Miért emlegetjük jellemhibaként, és miért nem tudunk kibékülni vele? A halogatás a tökéletes időzítés és a káoszban rejlő rend művészete.
Lássuk be, vannak halogató és nem halogató típusú emberek, és ha Freudot kevésbé kötötték volna le a szexuális aberrációk, bizonyára talált volna erre is valami elmés lélektani magyarázatot. Alapvetően, persze, vizsgálhatnánk demográfiai, nemzeti vagy akár kortörténeti alapon is, a halogatás szociológiai jelentősége viszont nem feltétlenül olyan izgalmas, mint a pszichológiai.
A bennünk lakó ősember ösztönei olykor csak krízishelyzetben törnek elő, és egy határidő közeledése időnként egy mamuttámadás veszélyével ér fel. A fokozott adrenalintermelésnél pedig nincs jobb hajtóerő: versenyt futni az idővel, majd boldogan hátradőlni a székben a leadási határidő előtti percben, egészen felemelő élmény.
A halogatás pedig, minden tévhittel ellentétben, a hatékonyságot is növelheti – erre nemrégiben a WordStream alapítója, Larry Kim világított rá egy cikkében. Szerinte a halogatás egyáltalán nem ördögtől való, azokat a feladatokat, amelyekhez nem fűlik a fogunk, nem baj, ha félretesszük kicsit.
Ez alatt az idő alatt mentálisan felkészülhetünk rájuk, csökkenthetjük a szorongást, elkerülhetjük a felesleges munkát, mindemellett pedig számtalan ötletünk is megfogalmazódhat, miközben egy másik feladattal bíbelődünk, vagy épp olyan munkát végzünk, amiben örömünket leljük. A halogatás csak abban az esetben probléma, ha emiatt rosszul dolgozunk vagy lekésünk határidőket. Azok, akik hatékonyabbak, ha nyomás alatt kell dolgozniuk, csak maguknak ártanak, hogyha ezen a szokásukon változtatni akarnak.
Alapszintű önismeret kérdése, hogy felmérjük, melyik táborhoz tartozunk, és elfogadjuk, hogy ezen ugyanolyan nehéz változtatni, mint bármilyen más, berögzült szokáson. Ameddig pedig élvezzük, hogy, bár az utolsó pillanatra, de kész lettünk egy feladattal, kár rágódnunk azon, mások hogyan osztják be az idejüket. Épp olyan ez, mint a legfinomabb falat a tányéron. Van, aki a végére hagyja, más pedig rögtön befalja.
Még nincs hozzászólás