A halál szebbik arca
A halál félelmetes, örökös szorongás - valamennyiünknek. Október vége, november eleje a halálról, szeretteink elvesztéséről szól a világ sok részén, egyben kísérlet, hogy temetőinkben ünnepet varázsoljunk az elmúlásból. Igyekeztünk számba venni azokat a temetőket, sírkerteket a világ legkülönbözőbb részein, ahol ez sikerül is.
A genovai Staglieno mind közül a legszebb
Olaszországban járva sokaknak feltűnnek a domboldalakon este is fénylő, kivilágított temetők. A falusiak, kisvárosiak gyakran, olykor naponta többször is kiszaladnak halott szeretteikhez egy kis beszélgetésre, pletykálkodásra, és ilyenkor sebes kézzel rendet tesznek a síron, friss virág kerül a vázákba.
A halál, a temető a latin népek körében nem olyan taszító dolog, mint másfelé. Ez a hozzáállás teszi lehetővé, hogy a temetőkbe lenyűgöző művészeti alkotások kerüljenek, hiszen sok ember gyakran jár ide, mondhatnák – mindig van nézősereg.
A Staglieno temető története akkor kezdődött, amikor a népességrobbanás miatt szerte Európában már nem lehetett tovább a templomok köré temetkezni, mert egyszerűen elfogytak a helyek. Tagadhatatlan, hogy járványügyi szempontok is közrejátszottak abban, hogy a temetőket a városok szélére helyezték át, Genovában ezt éppen Napóleon rendelte el.
Olyan temető épült, amely inkább egy hatalmas, árkádos, szobrokkal-domborművekkel zsúfolt művészeti galériára emlékeztet, közepén, furcsamód, a római Panteon másával. Bár Staglieno alapvetően a gazdag genovai polgárság nyugvóhelye, igazi ’világtemető’, hiszen van egy angol, egy protestáns és egy zsidó része is.
Világtemető abban az értelemben is, hogy a földkerekség minden tájáról járnak ide megcsodálni. Olyanok vitték aztán hírét, mint Mark Twain, Guy de Maupassant, Friedrich Nietzsche és Ernest Hemingway.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2022. évfolyama 11. számának 58. oldalán!)
Még nincs hozzászólás