A géniuszok sikerének titka
Kimagasló teljesítménnyel találkozva gyakran mondják az illetőre: „csodagyerek, őstehetség, talentum”. De mi segíti, és mi hátráltatja a tehetségeket a híressé válás útján? Nézzük, melyek a hasonlóságok és a különbségek Johann Sebastian Bach és Ludwig van Beethoven életében.
A Bach családban mindenki tehetséges, elismert muzsikus hírében állt. Az 1685-ben született Johann Sebastian Bach közel kétszáz éves, összetartó zenész família leszármazottja volt. Felmenői közt számos rangos művészt találunk, akiknek mindennapi megélhetését biztosította a zene. Így, ebben a muzikális családi közegben – ahol mindenki tehetségesnek bizonyult – egyértelmű volt, hogy a kis Johann is közeli kapcsolatba kerül a zenével.
Nem véletlen, hogy édesapja már négyéves korában megismertette a templom orgonájával. Johann Sebastian Bach zenei sikereiben tehát mind az öröklött, jó génállománynak, mind a támogató, szintén zenészekből álló családi háttérnek része volt. Már fiatalon egy kis létszámú, elit kórus tagja lett. A kórustagságért kapott fizetség a teljes ellátását fedezte, így hamar önellátóvá vált, nem szűkölködött. Tehetségére az udvar és az egyház egyaránt felfigyelt, s bár lázadó, újító zenei stílusa és viselkedése számos konfliktusba sodorta, tekintélyének és tehetségének köszönhetően jelentős megrovásban sosem részesült.
Kalandos, sikerekben gazdag életet élt, kétszer nősült, számos gyermeke született. Két bátyja is híres, sikeres zenész lett, ha nem is olyan géniuszok, mint a legkisebb testvérük.
Beethoven fölmenői között, bár apja és nagyapja is az udvarban zenélt, senki sem számított kimagasló tehetségnek. Züllött, iszákos emberek voltak, Beethoven testvérei is fogyatékkal születtek. Beethoven indulatossága és nyers természete hátterében is a romlott család, a támogatás, a neveltetés hiánya, és a szülők korai elvesztése állt. Az idősebb Beethoven alkoholizmusa romlásba vitte a családot, sokat költöztek.
Az 1770-ben született kis Beethovennél hamar, már négyéves korában felfedezték a zenei tehetségét, apja erőszakkal csodagyereket akart nevelni a fiából. Így a kis Ludwig már tízévesen Neefe tanítványa lett, majd az udvari zenekar segédzongoristája. Neefe mellett számos neves zenészt tudhatott tanárának, többek között Haydnt és Antonio Salierit is. Ő volt az első zenész, aki függetleníteni tudta magát az udvartól: tanításból és a műveiért kapott pénzből élt. Már a húszas évei közepétől sokat betegeskedett, ekkor kezdődött a nagyothallása is, mely az idő előrehaladtával teljes süketséggé fajult. Hihetetlen belső hallása és elképesztő akaratereje tette lehetővé, hogy ne hagyja abba a komponálást. Rettentően zavarták a társadalmi különbségek, így sosem nősült meg, legendás arisztokrata szerelmei plátóiak maradtak. Halála napjáig megszállottan dolgozott; több művet is befejezetlenül hagyott.
Vajon miből merítette az akaraterejét és kitartását? Talán ellenpéldát akart állítani bohém apja elé, bebizonyítva, hogy ő más? Bármilyen problémát sodort elé az élet – szegénység, árvaság, betegség –, bizonyítási vágya és alkotóereje töretlen maradt. Holott sem a támogató családi háttér, sem az öröklött, jó génállomány nem adatott meg neki. Mégis géniuszként tekintünk rá, hiszen kiemelkedő alakja lett a zene világának.
Még nincs hozzászólás