A férfi, aki nem tudja, mit akar
Miért olyan lehetetlen, hogy egy épkézláb pasi a húszas évei végén vagy harmincas évei elején megerőltesse magát egy nőért? Itt még csak nem is egy csokor virágról beszélek, dehogy!
Egészen egyszerűen arról, hogy ne kelljen már a szegény lányoknak Canossát járniuk, hogy a hímnemű egyének, ha unottan is, elfogadják a közeledésüket!
A saját kis keserű, már nem is olyan fiatal életem legutóbbi csalódása Gábor volt, aki annyira el volt foglalva a saját egzisztenciális pszeudo problémáival, hogy ezek, illetve a férfiassága hiányából születő bizonytalanságai nem engedték meg neki, hogy mi ketten egyáltalán eljussunk odáig, hogy randizzunk.
Nem létező románcunk úgy kezdődött, hogy közös baráti társaságba jártunk, amikor is szomorú szemmel bámult egy sarokból, és elegendő alkohol után elmondta, mennyire bejövök neki, és én lehetnék álmai nője. De amikor személyes találkozásra került volna a sor, szegény Gábornak kételyei támadtak.
Erről talán ennyi elég is, hiszen érthető, hogy egy egyedülálló 36 éves férfi ennyire retteg egy nőtől, hogy kettesben már nem mer vele találkozni, hát nem?
Mivel a saját tapasztalatimtól kiakadok, vegyük inkább a legjobb barátnőm példáját, akinek jelenleg úgy sikerült évek után ’komoly kapcsolatba’ bonyolódnia a sok teszetosza címkézetlen viszonya után, hogy súlyosan megalkudott több, a méltóságát teljesen szétcincáló téren. Álmai hercege ugyanis egy PhD-jét végző filozófus, ami már önmagában vörös zászlóért kiált, mert emellett az égvilágon semmit sem csinál, de ez még semmi!
A srác olyan sokat elmélkedett, hogy már abban sem volt biztos, akar-e szeretkezni. Nem viccelek, a barátnőmnek több mint négy megerőltető hónapjába tellett, míg a filozófusnak kedve támadt arra, amiről anyáink naivan úgy hitték: a férfiak csak azt akarják. Nos, a férfiak, legalábbis az Y generáció elkorcsosult tagjai, nyilván nem csak ’azt’ akarják, mert akkor biztosan nem hezitálnának és kéretnék magukat hónapokig.
Ott tartottam, hogy mire a filozófusnak sikerült meghoznia a konklúziót a hálószoba területén, újabb malőrök adódtak. Kiderült ugyanis, hogy a lakótársa, akit csak így hívott sokáig: a ’lakótársa’, egyben az exbarátnője is, akiért még akkor is odavolt, amikor a barátnőmmel először találkoztak.
Nos, ez a probléma a mai napig tart, ugyanis a filozófus különböző okokra hivatkozva nem hajlandó különköltözni a lakótársától, mint például a gazdaság és a lelkiismeret. Szegény barátnőm ahelyett, hogy dobbantana, inkább minden energiáját abba fekteti, hogy megértesse a filozófussal, ez miért rossz érzés neki, a filozófus pedig csak bámul rá nagy szemekkel, és nem érti, mi ezzel a baj.
A helyzet azóta sem változott, sőt a filozófus és a megtört nő most egy közös kempingezésre indulnak, amiről kiderült, hogy egy éve pontosan ebbe a kempingbe vitte el a lakótársát is. A megtört nő akár otthon is maradhatna, hiszen gyűlöli a sátrazást, a filozófus pedig elmondta neki, hogy amúgy is egy baráti társasággal megy, és nem muszáj vele mennie, de a megtört nő inkább nem hagyná őt egyedül arra a négy napra sem.
Az ő történetük még nem lefutott játszma, és még az is lehet, hogy évek múltán a megtört nőnek sikerül kierőszakolnia egy leánykérést, legrosszabb esetben egy összeköltözést akár a lakótárssal, de kérdem én, hol maradnak a hősök, azok a férfiak, akik tűzön-vízen át küzdöttek a nő kegyeiért?
És ezek után mi lesz a mi szerepünk? Melyik a hálásabb szerep: a szomorú szinglié, vagy a mindent beáldozó megtört nőé, aki elmondhatja magáról, hogy párkapcsolatban él?
Még nincs hozzászólás