A férfi, aki annyira unalmas, hogy az már fáj
Előzékeny, kedves, figyelmes, jól keres, van autó, lakás, asztalfoglalás, van virág és csoki, mégsem kell. Nagy gond lehet velem.
Árpádot úgy ismertem meg, hogy eljött egy előadásomra. A színházban szokásunk a darab után kicsit maradni, a nézőkkel beszélgetni, borozni. Rögtön kiszúrtam őt, és beszédbe elegyedtünk. Bár nem vett le a lábamról, amikor hosszas körmondatokban próbálta megmagyarázni a maga korlátolt szemszögéből az előadás dramaturgiáját, azt azért észrevettem, milyen jóképű és magas. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltünk egy találkozót.
Előre sejtettem, hogy egy gépészmérnökkel nem lesz túl sok közös témám, hiszen bárhogy is szépítem, én színész vagyok, katartikus élményekre, szenvedélyre van szükségem. Árpád viszont nyugis csávó, aki szeret esténként összebújni, és Netflixet nézni. Igyekeztem nyitott lenni, mert az én művészlelkű baráti körömben nem sok épkézláb, jogosítvánnyal vagy lakással rendelkező férfit ismerek.
Az első randinkon egy étterembe vitt, és tényleg minden rendben volt. Rendben, gondoltam, és hazaérve önkéntelenül fantáziálni kezdtem egy közös életről, amelyben békésen együtt él férfi és nő, gyereket nevelnek, hétvégenként kirándulnak. Erre kell vágynom nekem is, hiszen minden normális fiatal nő erre vágyik.
Így hát folytattuk az ismerkedést, voltunk koncerten, majd színházban, majd elfogadtam a lakására való meghívást is. Az együtt alvás is rendben volt. Rendben, gondoltam, akkor itt az ideje, hogy beleszeressek. De Kupidó csak nem akart jönni!
Apró dolgok kezdtek idegesíteni. Például, hogy a chatbeszélgetéseink során minden alkalommal azzal kezdte, hogy: „Szia!”. Még olyankor is, ha aznap már beszéltünk. Udvarias gesztus minden alkalommal köszönni, gondoltam, de közben a hátamon is felállt a szőr.
Árpád elvált, van már egy ötéves kisfia. Milyen nagy traumákon mehetett át, egy válás megtöri az ember lelkét, a fájdalom felemészti, hogy a kisfiát csak minden második héten láthatja. Ám ő nem volt különösebben meggyötört, a válás sem okozott benne nagyobb traumát, elhidegültek, és kész.
Drámainak tartottam volna, ha megtalálom Árpád lelkének rejtett zugaiban a sérelmeit, a vágyait, de sajnos nem találtam semmit.
Utoljára ő aludt nálam, és korán elment, mert a normális emberek reggel munkába indulnak. Én persze még visszaaludtam, majd mire felébredtem, és ránéztem a telefonomra, Árpádtól várt egy Szia! kezdetű szakítólevél.
Felszabadultam, hogy megtette helyettem. A fájdalmasan nyögvenyelős szakítólevelét akár a chatGDPT mesterséges intelligencia is megfogalmazhatta volna helyette. Nem láttam értelmét, hogy erre reagáljak. Ám Árpád korrektségmániás megfelelési kényszere miatt úgy gondolta, tovább kell még zaklatnia. Másnap újra írt, amiben felvetette, hogy ezt megbeszélhetnénk élőben is.
Borzasztó mérges lettem, mert nem elég, hogy végig kellett olvasnom a levelét, de ugyanezt még élőben is ki akarja fejteni! Válaszoltam neki, felfogtam, hogy vége, és igazán nincs szükség erről tájékoztatnia személyesen is.
De csak nem hagyta abba, újabb kisregényt küldött a kis érzéseiről, arról, hogy ő nem akart fájdalmat okozni, és őszintén a legjobbakat kívánja. Ezen a ponton már olyan ideges lettem, hogy majdnem a falhoz vágtam a telefonomat. Végül megnyugtattam, hogy nem okozott fájdalmat, mert nem is váltott ki belőlem érzéseket.
Ezt a levelemet Árpád azóta sem nyitotta meg. Talán mégiscsak sikerült felizzítanom benne némi lázadó szellemet!
Még nincs hozzászólás