A farkasok nem tanítanak szeretni
Úgy növünk fel, hogy sírunk, nevetünk, veszekszünk és kibékülünk. Azt, hogy erre képesek vagyunk, a szüleinknek és a környezetünknek köszönhetjük. Egy-egy gyermek azonban nem volt olyan szerencsés, mint mi, és rejtélyes módon az erdőben, állatok között szocializálódott. A vadonban nőtt farkasgyermekekről kiderült, hogy képtelenek emberi érzésekre. A kutatók szerint agyuk fejlettségi szintje az egyéves emberéhez közelít.
Romulus és Remus vagy Maugli története nem teljesen valóságtól elrugaszkodott mese. Több mint száz olyan esetet regisztráltak a világon, amikor állatok között nevelkedett embergyermekekre bukkantak a vadonban. Alkalmazkodtak a környezetükhöz: négykézláb jártak, az emberénél élesebb látással és hallással rendelkeztek, vadhúst ettek és otthonosan mozogtak a sötétben. Miután rájuk találtak, képtelenek voltak beilleszkedni a társadalomba. Agresszívvá vagy depresszióssá váltak, amikor szocializálni próbálták őket, hiszen csak a szükségleteik kielégítése volt fontos számukra.
A gyermekek érzékei a környezethez alkalmazkodva fejlődnek ki. Három-négy éves korunkig tart az az időszak, amikor megtanulunk kommunikálni, viselkedni, és kimutatni az érzéseinket. Azok a gyermekek, akik ebben az időszakban nem kapnak szeretetet, sohasem lesznek képesek ilyen érzésekre - vélik a kutatók.
A tudósok először az 1900-as években megtalált farkasgyermekekkel foglalkoztak tudományos szinten. 1920-ban egy észak-indiai misszionárius a helyi lakosok hiedelmének, egy farkasokat kísérő szellem históriájának akart utánajárni, amikor két kislányra bukkant. Másfél, illetve hét év körüliek lehettek, és az állatok a farkasfalka tagjaiként bántak velük. Amikor kiemelték őket közülük, a lányok képtelenek voltak az emberi viselkedésformák és a beszéd megtanulására, és hamarosan mindketten meghaltak.
A megfilmesített francia vad gyermek, Victor esete is hasonló. A tizenéves fiú egy paraszt birtokán bukkant fel az 1800-as évek elején, teljesen meztelenül: állatiasan mozgott és nem reagált az emberi hangokra. A paraszt megpróbálta befogadni és megszelídíteni, de Victor kétszer is megszökött tőle. Amikor harmadjára rátaláltak, a tudósok kísérleteknek vetették alá, a fiú azonban ellenállt, nem volt hajlandó ruhát hordani, ágyban aludni, és a beszédtanítás ellenére is csak egy-két szót sajátított el.
Kapuvári halászok 1749 márciusában nyolc-tízéves gyereknek látszó, furcsa lényt fogtak ki a Hanság lápvidékének egyik tavából. A legenda szerint ujjai között úszóhártyák voltak, és úgy úszott, mint a hal. Hogy mennyi a mese a történetből, amit a szájhagyomány éveken át még jobban kiszínezett, nehéz lenne megmondani. Az azonban igazolható tény, hogy ugyanez év március 17-én, Kapuváron feltételesen megkereszteltek egy nyolc év körüli fiút, aki az István nevet kapta. A korabeli írások szerint mezítelen volt, füvet és szénát evett, nem tűrte meg magán a ruhát, és ha valaki közelített felé, vízbe vetette magát. Majd' egy évig élt a kapuvári várban, a végén megette a főtt ételt, és ruhát is hordott, de ahogy alkalma volt rá, a közeli Rábába ugrott, és leúszott a Hanság - vagy ahogy az itteniek nevezik: Hany - lidércfényes vízi világába, és soha többé nem látták.
Hazánkban is voltak ilyen esetek, a legendás Hany Istók mellett egy medvék nevelte tizennyolc év körüli lányról is tudunk, akire a medvevadászok leltek rá egy barlangban.
A legtöbb eset azonban Indiában történt, ahol sajnos a mai napig előfordul, hogy a – többnyire lány – gyermekeket kiteszik az erdőbe. A kutatók szerint nulla a túlélési esélyük, azonban egy-egy állat csodás módon néha magához veszi a kicsit. A mai leggyakoribb példák azonban a nemtörődöm vagy elmebeteg szülők gyermekeinek esetei, akik kitaszítva, állatok között nevelkednek. Egy madarak közt felnőtt fiú például csak ciripelő hangon tudott kommunikálni, míg egy kutyaólban nevelkedett ukrán lány ugatott, négykézláb járt, és megharapta a közeledőket, mikor rátaláltak.
A farkasgyermekek sokszor megpróbálnak visszaszökni a vadonba. Ha nem sikerül, és megérik a felnőttkort, nem ritkán elmegyógyintézetbe kerülnek. Csupán egy eset, a cerkófmajmok által befogadott ugandai John Sebunya esete ért pozitív véget, aki azonban már viszonylag „éretten”, három-négy évesen került a dzsungelbe, és vissza tudott térni az emberek közé.
Még nincs hozzászólás