A cipő nem bűn!
Nem, a cipőgyűjtés nem tartozik a felesleges dolgok közé. Egy nőnek kell lapos futócipő, elegáns magas sarkú, közepes munkahelyi, kivágott nyári szandál, téli meleg csizma, túrabakancs és platós szexi randicipő, csatos és pántos, fűzős és cipzáras topánka és ez minden színben, hogy valamennyi ruhához fel lehessen venni egy megfelelő lábbelit.
A férfiak szerint persze elég lenne egy tizede a hölgyek gardróbjában párosával álló cipőcsodáknak a hétköznapi élethez. De persze ez nem így van. Egy nő szinte ösztönösen megérzi, merre van a legközelebbi cipőbolt, és ott melyik lábbeli vár rá. Annyi minden szól amellett, hogy egy pár ismét a kollekcióba kerüljön. Éppen ezt a fazont, ezt a színt kerestük, vagy ez a csoda most felére volt leértékelve, esetleg az is lényeges, hogy ez volt az utolsó pár a méretünkben, és ki tudja, ha most nem vesszük meg, örökre fog fájni érte a szívünk. Hogy ilyen fazon és szín már van kettő is az otthoni cipőtárban? Nos, az már szorít, vagy kitágult, már nem divatos az orra, vagy éppen kicsit kopott a sarka - tehát teljesen jogos az új beszerzése. Ez nem mánia, ez nem betegség, ez nem szenvedély. Ez a női lét egy fontos megnyilvánulása.
A Vaspillangó néven elhíresült Imelda Marcos, a Fülöp-szigetek bukott elnökének felesége hawaii száműzetésük miatt kénytelen volt hátrahagyni az összes cipőjét. 15 nercbunda, ezer női táska mellett állítólag 3 000 csodás pár cipőt is hátrahagyott. De Imelda később tagadta ezt a mennyiséget, állította, hogy pusztán 1060 pár topánja volt. Ez a szám azért is tűnik reálisnak, mert nagyjából ennyi dizájner lábbelit találtak Tunéziában, Zin el-Abidin ben Ali diktátor palotájában, miután az elnök nejével sürgősen távozni kényszerült az országból. A tékozló elnökfeleség egyébként még ennél is több ékszert, közel 1500 smukkot is kénytelen volt hátrahagyni. De a cipőkért biztosan sokkal jobban fájt a szíve.
Még nincs hozzászólás