A 82 éves bajnok
Amikor mások abbahagyják, ő akkor lendült bele igazán. Dr. Keszthelyi Csaba erőemelő világbajnok már elmúlt hetvenéves, amikor elkezdte sorban nyerni a világ- és Európa-bajnokságokat. A versenyzést pedig - bár elmúlt nyolcvan is - esze ágában sincs abbahagyni, hisz évről évre jobb eredményeket produkál. A Ridikül adásának vendégével egy veszprémi edzőteremben találkoztunk.
Nem nehéz felismerni a szombat délelőtti tumultusban sem. Már melegít, fiatalokat is zavarba ejtő könnyedséggel ugrál magas térdemeléssel. A karkörzések között kezdünk beszélgetni, próbálom leplezni a zavarodottságom és félelmemet, amint egy rövid szusszanás után elkezdi pakolni a húszkilós tárcsákat sorban a rúdra.
Mintha pillecukorral játszana, mosolyogva húz fel 85 kilót, majd hozzáteszi: ez még csak a melegítés része, versenyeken 150 kilóval mutatja be a gyakorlatot. Az arca rezzenéstelen, még a levegőt sem veszi gyorsabban, miközben engem már a látványtól is kiver a víz. Az edzőteremben nem áll meg az élet, csak én figyelek feszült izgalommal. Itt mindenki más tudja, hogy nála kétszer nagyobb fiatalembereket is leköröz, ha súlyemelésről van szó.
Gyerekkorától rendszeresen sportolt, atletizált, kipróbálta magát rúdugrásban, majd huszonkét évesen kezdett kacérkodni a súlyemeléssel. Hamar megközelítette az élvonalat, mégis már nyugdíjas volt, mikor a sportban kiemelkedő eredményeket kezdett elérni. Versenyeken nem feszegeti a határait, beéri azzal, ha százszázalékos teljesítményt nyújt.
Bár azt állítja, számára egy-egy verseny inkább csak kikapcsolódás, nem komoly megmérettetés, mégis, ha a dobogó tetejére áll, rendre elérzékenyül. „Akár szégyen, akár nem, időnként meg is könnyezem, ha megszólal a Himnusz” – mondja.
Toronymagasan vezet a korosztályában, már csak a saját világcsúcsaival versenyez. Kérdezem, mi a titka: azt mondja, nem találta fel a bölcsek kövét, csak betartja az általános javaslatokat: mértékletesség, kiegyensúlyozott életmód és normális életritmus. No meg, persze, a rendszeres sport. Heti háromszor-négyszer jár le az edzőterembe, ahol nemcsak a saját teljesítményével foglalkozik, hanem egy vak kisfiút is edz. Emellett pedig a munkát sem szorítja háttérbe, még mindig aktívan praktizál ügyvédként.
Akármilyen sikereket ér el a sportban, vagy a munkában, mégis az unokáira és a dédunokáira a legbüszkébb. A gyerekek pedig rá; a versenyekre többnyire a családtagok is elkísérik. Bár nem osztatlan a lelkesedés: a félelem időnként felülkerekedik a büszkeségen. „A feleségem néhány éve egy verseny után árulta el, hogy ez volt az első alkalom, hogy végig merte nézni az egészet. Korábban akárhányszor én léptem a porondra, annyira félt, hogy inkább eltakarta a szemét” – meséli mosolyogva.
A mosoly végigkíséri az egész beszélgetésünket: elképesztően nyitott, életvidám és energikus, az edzőteremben is rajonganak érte. Ha egy percre elkalandozik a tekintetem, máris odaugrik valaki, hogy ódákat zengjen róla. Egy sporttársa kérdez rá, hogy tudom-e, milyen betegségekből és sérülésekből állt fel „Csaba bácsi”, hogy jutott el idáig. Néhány éve kificamította a vállát, s ekkor mindenki úgy gondolta, abba kell hagynia a sportot. Hihetetlen akaraterővel azonban újra nekiállt edzeni. A sérülés után két héttel még csak centikre tudta emelni a karját, de ez sem tántoríthatta el. „Először csak a feleségem sodrófáját próbáltam kinyomni fekvő helyzetből, utána pedig fokozatosan emeltem a súlyokat, kilóról kilóra. Amint ki tudtam nyomni tíz kilót, visszatértem a konditerembe” – meséli.
A sérülést kétoldali tüdőgyulladás, embólia és trombózis követte: a hosszas küzdelem után úgy engedték ki a kórházból, hogy a lelkére kötötték, húsz kilónál többet ne emeljen. Ilyesmit, persze, képtelenség elvárni tőle; ahogy elnézem, épp ez a dacosan kihívó mosoly ülhetett az arcán, miközben bólogatott, hogy természetesen, főorvos úr.
Még nyolcvankét évesen is hajtja valami kisfiús kíváncsiság. Vajon tud-e még fejlődni, elérhet-e ennél is jobb eredményeket? „A csúcson kell abbahagyni, és úgy érzem, én még nem vagyok ott” – jelenti ki határozottan.
Miért is gondolná másképp, hisz remek formában van. Mégsem kizárólag a sportteljesítménye az, ami igazán tiszteletre méltó. Keszthelyi Csaba nem attól válik követendő példává, hogy hány kilót tud felhúzni vagy kinyomni, hanem attól, ahogy az élethez hozzááll. Hajthatatlan kíváncsisággal, derűvel és lendülettel.
Még nincs hozzászólás