Kire ütött ez a gyerek?
Alighogy egy kisbaba meglátja a napvilágot, máris hasonlítják valakihez. "A szeme az apjáé, a szája az anyjáé, a füle a nagyanyjáé."- akár egy ősi rituálé, úgy zajlik ez minden családban. De tényleg ilyen fontos, hogy a gyerek bárkire is hasonlítson? Mekkora szerepe van a géneknek és mekkora a nevelő környezetnek? Édesanyák próbálják megfejteni ezeket a kérdéseket. Itt lesz velünk: Kozma Orsi, Varga Edit és Deliága Éva. Meglepetés férfi vendégünk szerint a két fia még egymástól is különbözni akar.
Biztos jó a gyermeknek, ha folyamatosan hasonlítják valakihez? Mennyire befolyásolja ez az életüket? Hogyan próbálnak tenni ellene? És mekkora szerepe van ebben a szülőnek? A születést követően azonnal megpróbáljuk benne felfedezni azokat a vonásokat, amelyek ránk, az édesapjára, esetleg a nagy- vagy a dédszüleire emlékeztetnek. A címkézés megbélyegezheti őt akár egy életre. Mindemellett, lehet mi is úgy éljük felnőttként az életünket, hogy valakihez viszonyítva határozzuk meg önmagunkat.
Varga Edit, televíziós szerkesztő, műsorvezető egy ikerpár édesanyja. Editék is hárman vannak lánytestvérek, akiknél ugyanúgy hasonlítgatták őket, mint most a gyermekeit. Ikrei mind külsőleg, mind belsőleg nagyon különböznek egymástól, és ezt is próbálja erősíteni bennük. Azonban fiai már most úgy alszanak, mint az édesapjuk. Szerinte az ízlést is lehet örökíteni, ugyanis a várandósága alatt fogyasztott ételeket a gyerekek most is nagyon szeretik.
Deliága Éva, pszichológus, gyermekterapeuta nagymamája mindig azt mondta rá, hogy „Ilyen gyerek a családban még nem volt!”- meséli nevetve. A gyerekek folyamatosan másolják a gesztusokat és a mozdulatokat. Éva szerint nagyon fontos átadnunk az értékeket és a modellt, de erőltetni semmit sem szabad. Attól, mert a szülőnek nem sikerült kiteljesednie valamiben, a gyerekre ne kényszerítse megvalósulatlan álmait. Nagyon fontos, hogy ítéletmentesen lássuk a gyereket, és ne címkézzük fel különböző jelzőkkel. Mellőzzük például a „Nem is te lennél, ha… !” kezdetű mondatokat!
Kozma Orsi, énekesnőnek is ikrei vannak, akik szintén nagyon különbözőek. Napról napra változnak, így lehet, holnap már egészen mást mondana a hasonlóságról. Úgy látja, gyermekei nagyon jó partnerei egymásnak, nem zavarják a másikat, és ha összevesznek, ki akarnak békülni. Szeretet és odafigyelés van bennük egymás iránt. Orsi szerint meg kell figyelnünk a gyerekeinket és az ő igényeik szerint kell terelgetni őket.
Kovács „Koko” István, olimpiai- és világbajnok ökölvívó. Két fia van, egy 17 és egy 20 éves. Szerinte az ember mindig azt szeretné, ha rá hasonlítana a gyermek, de tőlük függ, hogy milyen ember lesz belőlük. Koko fiai kimondottan nem szeretik, ha róluk beszél, saját életüket akarják járni, önállóak akarnak lenni és mindenféleképpen különbözni akarnak egymástól. Minden konfliktushelyzetben megpróbálja megérteni őket.
Ki a legjobb mérce?
A folyamatos hasonlítgatás haszontalan dolog, két következménye lehet: hiúság vagy kishitűség. Mivel nincs egyforma ember, ezért felesleges is másokhoz mérni gyermekeinket. Mindenki éppen annyi jó, mint amennyi rossz tulajdonsággal rendelkezik. Mindenki kiemelkedő tud lenni valamiben. Ne feledjük: mi vagyunk önmagunk legjobb mércéi! Az a fontos, hogy korábbi teljesítményünkhöz viszonyítsuk az aktuális állapotot, ebből tudunk a legtöbbet tanulni és a legmegfelelőbb konzekvenciát levonni.
Milyen csapdái vannak?
Ha másokhoz hasonlítjuk magunkat, beleeshetünk abba a hibába, hogy rossz viszonyítási pontot határozunk meg. S így, torz képet látunk, rosszul ítélhetjük meg magunkat. Ha állandó visszajelzést igényelünk, lehet önértékelési zavarral küzdünk. Azonban, ha helyesen választjuk meg, akkor motiválóan hathat ránk. A következő probléma abból adódhat, ha mások értékrendjéhez mérjük a tevékenységünket. Saját mércéink alapján önmagunknak próbáljunk megfelelni, a környezet csupán motiválóerő.
Mi a helyzet az egészséggel?
Ha az egészségügyi állapotunkról van szó, hajlamosak vagyunk másokkal összehasonlítani azt. Legtöbb esetben a krónikus betegségben szenvedőkre igaz. Ha nem tudják megítélni az állapotukat, hogy mennyire jó vagy rossz a helyzet, megpróbálnak másoktól információt gyűjteni. Smith, Syracuse és az Iowa Egyetem kutatói arra az eredményre jutottak, hogy azok, akik rosszabb állapotú betegekhez hasonlítják magukat, kisebb az esélyük a depresszióra. Azonban azok, akik felfelé viszonyítják magukat valakihez, ők is nagyobb esélyt és reményt láttak a gyógyulásra. Természetesen akadtak mindezekre rácáfoló kutatások is. A hasonlítgatás mértéke személyiségtől és hangulattól is függ.
