Divat a magyar!
Néhány éve trendi dolog lett visszahozni a hagyományokat. A Gombold újra! és a Fölszállott a páva óta mindenki újra a régmúlttal foglalkozik. A hungarikumok is egyre népszerűbbek. Vajon ez csak a divat miatt terjedt el, vagy tényleg szívből jön? Itthon fontos ez ennyire? A világ más országaiban vajon hogyan működik ez? Erről beszélgetünk Hampel Katalinnal, Jókai Annával, Váczi Rozival és meglepetés férfi vendégünkkel.
Nemzeti viselet és népi viselet
A divatot a fogyasztói társadalom diktálja. Folyamatosan változik és rövid időre szól, de bizonyos változtatásokkal harmincévenként visszatér. A magyar nemzeti viselet mindig magán hordozta a kor divatjának jegyeit, ezzel szemben a népi viselet állandó és tájegységekre jellemző volt. A népviselet mindig megmutatta viselőjének korát, a fejdíszből a családi állapotát, szoknyája számából az anyagi helyzetét lehetett megtudni. A gyerekek számát is elárulta, hiszen a nők az első gyerek születése előtt öltöztek a legdíszesebben. A népviselet az elmúlt háromszáz évben falvanként állandó volt, míg a nemzeti viseletre mindig hatott a divat. Sőt, a nemzeti viselet mindig politikai üzenetet is hordozott. Akkor kezdte a magyarság igazán viselni, amikor elnyomás alatt senyvedett. Az 1848-as szabadságharctól az 1867-es kiegyezésig szinte minden magyar érzelmű ember zsinóros, paszományos ruhában járt. Azután a millennium idején tartott fényes ünnepségekre mindenki új díszmagyart készíttetett. Abból az időből maradt ránk a legtöbb ruha. Az utolsó nagy fellángolás a múlt század harmincas éveiben volt. A két világháború között már nemcsak a polgárság kezdte hordani, hanem a postástól a vasutasig mindenki sujtásos ruhát viselt. Persze az messziről látszott, hogy ki milyen anyagi helyzetben volt. Míg az arisztokrácia díszes, fényes, aranysujtásos ruhákat varratott, a parasztság posztóra varrta a paszományokat. A negyvenes évek elején németellenes éllel megint virágkorát élte a magyar viselet.
Manapság újra trendi dolog díszmagyart, vagy legalább magyaros motívumot tartalmazó ruhadarabot hordani. Legyen az egy hímzett blúz, egy pörgős szoknya, egy nemezelt táska vagy épp menyasszonyi ruha.
Hampel Katalin hivatásának tekinti a régi magyar viseletek kutatását és ma hordható divatos formában történő újraélesztését. Budapest belvárosában van patinás üzlete, melyben lelkes csapat dolgozik az egyik legrégebbi kulturális örökségünk átmentésén, a régi magyar viseleti hagyományok újraélesztésén, ma hordható divatos formában. Céljuk, hogy a ruhákon a hagyományokhoz hűen jelenjenek meg elmúlt korok díszítő elemei. A polgári- és úri viseletek sok kézimunkával és díszítéssel újra élednek a modern kor követelményeinek megfelelő formában: sújtás, zsinór, paszomány, lengyelke, pityke társulnak a nemes anyagok mellé. Selyem, shantung, burett, bársony, brokát, moaré, gyapjú, csipke, tüll adják meg a szalon kínálatának nosztalgikus és mégis mai hangulatát.
Húsz évvel ezelőtt Katalin barátnőjével elment a pécsi vásárba, ahol akkoriban sok szép régi népviseleti ruhát kínáltak eladásra. Akkoriban nagyon divatosak voltak a népviseletek, a hazánkba látogató turisták is vásárolták és viselték őket. Ezeket a gyönyörű kalotaszegi, felvidéki szoknyákat, kötényeket hordták alkalomra a hölgyek. Persze eredeti formában egyik sem volt jó, mert nyolcvan-száz évvel ezelőtt kisebb termetűek voltak az emberek. Elkezdték szétfejteni, átalakítani, újravarrni, kipótolni és hordhatóvá tenni őket. Így nyílt az üzlet 1986 novemberében, amelynek sokkal nagyobb sikere lett, mint remélték.
Egy idő után híre ment az üzletnek, és akinek volt eladó régi népi ruhája, lajbija, főkötője, az megkereste őket. Jött egy idős ember Erdélyből, aki hozott öt tulipános paszományt, amelyet ő készített, és szerette volna eladni. Ennek a mintájára készült el az első paszományos kabát, amely rögtön a következő napon elkelt. Ekkor kezdték el kutatni a polgárság és az arisztokrácia nemzeti viseletét, amelynek hagyományában évtizedek maradtak ki. Megkeresték azt a néhány még dolgozó kézművest, akik hagyományos szerszámokkal és technológiával készítették a díszítéshez szükséges zsinórt és paszományt. Lassacskán, lépésről lépésre tanultak bele e ruhák elkészítésébe. Sok év kellett ahhoz, hogy összeálljon a ma is együtt dolgozó alkotóközösség. A ruhák kizárólag saját műhelyben készülnek. Olyan kézműves alkotások, ahol milliméterek számítanak. Ezért nem tudnak ötven, száz darabot készíteni egyszerre, még kisüzemi méretekben sem.
Manapság szintén nagyon menőnek számítanak a népi motívumok. Váczi Rozi húgával, Váczi Borbálával 2011 áprilisában alapította meg a Matyódesign nevű céget. Darabjaik attól különlegesek, hogy olyan nénik hímezik őket Tardon, akik ebben nőttek fel, akiknek ez a világuk. De éppen ezért drágábbak is. Rozi szerint nem kell attól félniük, hogy elsodorja őket a tömeggyártás, mert azokat az embereket próbálják kiszolgálni, akik értéket lelnek egy kézzel készített ruhában, és számít nekik, hogy ebből egy tardi asszony megélhetéséhez járulnak hozzá. A Matyódesign egyre több embert tud foglalkoztatni. Küldetésüket így fogalmazták meg: „Azt szeretnénk, hogy egy világmárka eltartson egy egész falut”. Azonban az asszonyok, akik most dolgoznak, már elég idősek. Az ő tudásuk kihaló tudás, amit Roziék szeretnének megmenteni. Ehhez fel kell nevelni egy új generációt.
Irodalom és népzene
Ha az öltözetek nemzeti vagy népi motívumaira gondolunk, rögtön összekapcsoljuk azokat a népzenével, néptánccal, esetleg kedvenc népdalunkat is eldúdoljuk. Sőt, irodalmi élményeink emlékképeit is felidézzük vele.
Jókai Anna Kossuth-díjas magyar író- és költőnő szerint a 21. század feladata az irodalmat visszavinni oda, ahol az keletkezett, amikor “a vallás, a tudomány és az irodalom még összetartozott”. Az írónő szavai szerint “Egyetlen dolog biztos, a jelen. A múltat folyton átértékeljük, megtöltjük nosztalgiával, a jövő csak fátyolhalmaz, szüntelen fátyollebbenés, s minden fátyol mögött egy-egy halott illúzió…, de a jelent módunkban van enyhíteni.” (Jókai Anna: A feladat)
Sebő Ferenc népzenekutató szerint a népzenével kapcsolatos legnagyobb feladat az, hogy a 150 évvel ezelőtt elindult gyűjtés eredményeképpen elkészüljenek az egész pedagógustársadalom számára hozzáférhető ismeretterjesztő munkák, összegző könyvek. Reméli, hogy kifejlődik ebből egy polgári típusú kamarazenélés, valahogy úgy, mint a skandináv országokban, ahol az iskolai népzeneoktatást maguk a klasszikus zenészek kezdeményezték, miután a gyerekek unalmasan játszottak Bachot és Mozartot, és jobbnak látták, ha élő zenével is foglalkoznak. Sokan úgy gondolják, hogy a népzene ma már nem lehet élő kultúra, a színpadon nem lehet autentikusan játszani, és tanítani sem lehet, csak kutatni. A hagyomány ma már nem élő, az utolsó szálak is szakadoznak. De ez nem ok arra, hogy elszakadjunk tőle. Nem kegyeletből, nem hagyományőrzésből kell foglalkoznunk a népzenével. A hagyományt nem őrizte soha senki. Különösen nem a parasztzenészek, akik mindig igyekeznek minél modernebbek lenni, hogy pénzhez jussanak. Ha a közönségnek nincs szüksége egy zenei anyagra, akkor az el is fog veszni. A hagyományban nem az az érdekes, hogy régi, hanem az a része, ami jobbá teszi mai életünket is, ami ma is felhasználható. A kreativitás maga!
