Világunk tarkasága
Magyarországon jó néhány olyan szervezet működik, amely szeretne hidat építeni a kultúrák között. Ilyen a 2010-ben bejegyzett Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány.
Napjainkban már nem léteznek határok. Ha ellátogatunk Nagy-Britanniába, nemcsak angolokkal, de arabokkal, feketékkel, sőt, még magyarokkal is találkozni fogunk. A világ színes, a kultúrák keverednek, el kell fogadnunk a másságot, s nem szabad megsértődni azon, ha a zsidó ismerősünk az egyik baráti összejövetelen nem fogyaszt a házilag készített sertéstöpörtyűnkből. A 2010-ben bejegyzett Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány alapítója Havass Miklós, akinek eredetileg az informatika a szakterülete, de mindezek mellett hazai és nemzetközi tudományos és társadalmi testületek tagja vagy éppen vezetője.
Az Uccu célja, hogy megismertesse a roma kultúrát a magyar fiatalokkal, és az interaktív, közös programoknak köszönhetően nyitottabbá váljanak a másik felé. Miklós ugyanakkor nem szeretné, ha a kirekesztés elleni háttérharcosként tartanák számon.
„Én az egymás elfogadásáért, megértéséért munkálkodó ember vagyok. Nem harcos: abból az országunkban túl sok van, mérlegelve építő emberből pedig túl kevés. Másrészt nem akarom érteni a kirekesztés szót. Ki rekeszthet ki és kit? Minden ember egyenlő méltóságú személy, így senkinek sincs módja kirekeszteni a vele azonos státuszú embert.”
Akárhogy is próbáljuk szépíteni, hazánkban létezik romakérdés, ami ketté is szakítja az országot. A lakosság egyik fele nem szeretne nyitni a kisebbség felé, míg a másik fele nem ítélkezik sztereotípiák alapján, és nem szorítja jobban magához a táskát, ha egy roma is felszáll a villamosra. Miklós szerint, bár több nemzetiséggel élünk egy országban, és a temperamentumból, a világképből és a kulturális, illetve a történelmi érettségből adódóan akadhatnak nézeteltérések, a hosszú távú megoldás abban rejlik, hogy először megismerjük egymás félelmeit, gondolatait, s a közös párbeszéd után egy mindenki számára élhető úton haladunk tovább.
„Az Uccu Alapítvánnyal kis lépéseket próbálunk tenni, aminek a kulcsa: megismerni a másikat. Ha identifikállak, akkor egy kissé már be is fogadlak. Ha kezet fogtunk, akkor már megismertük egymást, többé nem tárgynak tekintjük a másikat, hanem emberi lénynek.”
És vajon hogy néz ki ez a megismerés a gyakorlatban?
„Néhány nyíltszívű roma fiatalt kérünk meg arra – előtte megfelelő tréningen kiképezve –, hogy látogassanak meg iskolás osztályokat, s egy-egy óra keretében kezdeményezzenek beszélgetést. Milyen a roma sors, mi a nehéz benne, mégis miért éppen olyan érző emberek, mint a többiek? Tudatosítják, hogy ugyanúgy vannak vágyaik, örömeik, szégyeneik. Beszélgetés közben megkísérelnek sztereotípiákat oldani, de nem azzal, hogy bizonyos tényeket letagadnak, hanem úgy, hogy megértetik azokat. És bemutatják a romák frissen buzgó alkotóerejét, a közülük kiemelkedőket, és heroikus harcukat.”
S hogy mi a végcéljuk? Miklós válaszában minden benne van: „Az, hogy romák és nem romák elfogultság nélkül tudjanak egymás mellé ülni, beszélgetni, vagy egyszerűen csendben lóbálni a lábukat. Ahogyan általában én és te.”
Még nincs hozzászólás