Veszteség ért, de nem vagy vesztes!
Nincs olyan ember, akit a sorsa megkímél a veszteség élményétől. Számtalan élethelyzetben kell búcsút mondanunk, elengednünk számunkra kedves, fontos embereket vagy dolgokat. A világunk ilyenkor szétesik. Időbe telik, míg feldolgozzuk, és készen állunk az újrakezdésre. Nem egyszer sok időbe.
Meg kell tapasztalnunk, hogy az elmúlás szervesen hozzátartozik az életünkhöz, s ez minden esetben olyan átalakulást indíthat el bennünk, ami a valóban lényeges dolgok felé irányítatja a figyelmünket.
Ugyanakkor a gyász össze is roppanthat bennünket. Jön a depresszió energiahiányos állapota, melynek hátterében mindig jelen van a veszteségek feldolgozatlansága, és nem csak a sajátunké.
Elődeink el nem gyászolt veszteségei súlyos sérelemként kódolódnak a családi tudattalanba. Ezért a gyászmunkát ostobaság lenne gyengeségnek tekintenünk, mivel épp ennek a lélektani folyamatnak a megélése segíti az élet egészséges folytatását.
1. A megváltoztathatatlan tagadása
Úgy érezzük jól magunkat a bőrünkben, ha tartozunk valakihez, valakikhez. Legyen az a társunk, a családunk, legyenek a barátaink, énünk és világlátásunk a másokkal való kapcsolataink tükrében alakul azzá, ami. Közös világot teremtünk, s társunk elvesztésével épp ez a világ látszik összeomlani. Vele együtt a lelkünk és személyiségünk egy fontos része is meghal.
Mikor a halálélmény átgázol valakin, elbizonytalanítja mindabban, amit addig természetesnek hitt, megrendül a világképe, az énképe. A gyász pillanatában senki sem képes az újrakezdésre, éppen ellenkezőleg: mindenhol az eltávozottat keresi.
A széttöredezett világ cserepeinek összeillesztési kísérlete ellenállás a változással szemben. Ez a gyászfolyamat első szakasza. Ebben a „tagadásban” erős az indulat, a mások hibáztatása: a Gondviselés elleni harag, gyűlölet gerjed, olykor még az elhunyt irányába is, amiért elhagyta a gyászolót.
Nem ritka érzés a bűntudat, s az öngyilkos gondolat. Ennek a pokoli érzésnek a tartós fennállása önpusztító magatartáshoz – alkoholba, drogokba való meneküléshez – vezethet. Pedig az érzelmek elől való szökés csak elodázása a problémának, az elfojtás útjába áll a természetes öngyógyító lelki folyamatnak.
2. Amikor sírni kell
A második stádium a felszabaduló érzelmek ideje. A fájdalom elviselhetetlennek tűnik, mégis ennek átélése lendít a változás felé. Szent Ágoston (IV. 9.) a gyászban átélt fájdalomról így ír: „Csak a sírás volt édes vigasztalásom. Barátom helyébe csupán ez jutott szívemnek örömül.”
Emlékszem, saját gyászomban ez a vigasz csak nagy sokára adatott meg, mert olyan sokk volt anyám korai elvesztése, hogy még a sírás is bennrekedt a döbbenet hideg betonfala mögött. Végül észrevétlenül a második fázisba kerültem, és felszakadtak a könnyek.
Életvízként mosták ki lelkemből a keserűséget, hogy az önsajnálat erdején túl újra megtaláljam imádott édesanyámat odabent, a lelkem, a motivációim, a szokásaim, a gesztusaim mélyén, a lényegemben.
Ebben a stádiumban segíthet az emlékezés, az érzelmek megosztása másokkal.
3. Integrálás – lassú elválás
A harmadik szakaszban a belső keresés és elválás történik meg. Felidézzük elvesztett társunk, rokonunk kedvenc tevékenységeit, jó mondásait. Akár odáig is fajulhat, hogy átvesszük az életstílusát, felvesszük a ruháit, szokásait...
De amikor önmagunkban újra és újra megtaláljuk őt, újra megszenvedjük a veszteségérzést, ugyanakkor éppen ez az érzelmi káosz készít fel minket arra, hogy nélküle folytassuk az életünket.
Egyéni világunk szétesése és újrateremtése zajlik a gyászmunka során, ezt pedig nem lehet siettetni. A tempó is egyedi.
Egy társ elvesztésekor egy csapásra megváltozik az ember élete. Számtalan nehézséggel kell szembenézni, s mindezt egy olyan lelkiállapotban, ami szinte lehetetlenné teszi a megküzdést. Az özvegy magára marad a gyermekekkel, az anyagi gondokkal, vagy éppen egyedül, megöregedve, miközben azt várják tőle, hogy normálisan folytassa az életét. A külvilág nem mindig tudja, hogyan viselkedjen a gyászolóval, ezért sokszor inkább elkerülik. A gyász és a veszteség megélésével így a magány és a kirekesztettség érzése is társulhat. Kialakul az elszigetelődés, a szorongás és az elidegenedés ördögi köre. Egy társadalomban minél inkább tabuként kezeljük a halált, annál nehezebb egészségesen túlélni a gyászt. Ha segíteni próbálunk egy gyászolónak, semmiképp se akarjuk kitaszigálni a folyamatból! Az empátia, az elfogadás segíthet.
Sokan álmaikban, vagy belső párbeszédek formájában folytatják a kapcsolatot. Ezáltal lehetőség nyílik a konfliktusok feloldására, megbocsátásra is. Ez a szakasz akár évekig is eltarthat.
Fontos, hogy ne unszoljuk a gyászolót az „értelmetlen” keresés feladására, a veszteség végérvényes elfogadására. A környezet számára fárasztó lehet, ha az emlékeit számtalanszor újra végig kell hallgatni: ilyenkor gondoljunk arra, hogy számára ez létkérdés, életben kell tartania az érzelmeit azok teljes átdolgozásáig.
4. Újrakezdés
A gyógyulás felé vezető úton végül újrafogalmazzuk önmagunk és a világ viszonyát. Az elhunyt értékei immár belsővé válnak, integrálódnak a személyiségünkbe.
Amikor egy özvegy már képes új kapcsolat kialakítására, akkor a veszteség elfogadása valószínűleg megtörtént. Mégis előfordulnak elakadások a folyamatban; ha mindenkiben az elhunyt személy tulajdonságait keressük, akkor az elengedés valójában még nem történt meg. (a szerző klinikai szakpszichológus)
Még nincs hozzászólás